Főpróba

Elveszek ebben a lassan hömpölygő forróságban.
A Varázsdobozból Delírium kisasszony dala szólít, hogy ragadjam karon, és vigyem táncolni a kint zöldellő rétre.

„Majd éjjel kedves” – súgom neki.

Éjjel.
Furcsa volt Herman Hesse sorait olvasni, mintha átéltem volna ezt néhány borgőzős estén, mikor magával ragadott az ördögi forgatag és hús-húsnak olvadva vonaglott a harsány és kaotikus zenére.

Szeretem az ilyen találkozásokat, felismeréseket.
Megborzongat.

Mint ahogy az is, hogy Hermina karakterében Hertát véltem felfedezni.
Mindig az a 2évvel ezelőtti szilveszter jut eszembe mikor sok-sok év után megint értem jött Delírium, és láttam őt ebben a különös fátylon keresztül, ahogy teljesen szétesve markolta sápadt kis kezeivel a boros üveget, és csak annyit tudtam mondani, ebben a másnaposan tépett és részeg állapotban, hogy

„Bukott angyal”

Annyira jellemző volt rá akkor.
Gyűrött, barna kabátja, mint valami koszos szárny terült a hátára és az arcán olyan kifejezés tükröződött, mint aki a Mennybe indult de teljesen máshova jutott.

Elveszett.

Néha összefutok vele, váltunk pár kedves szót.

Ez minden most már, ami belőle maradt, meg ez az emlék arról az Isten háta mögötti éjszakáról.