Áldozat

Azt akarták, hogy el hidd az odakinti dolgokat, de feltámadt a szél, és ágak súrolták a templomok falait, és villámlott, és mennykő hullott alá, és a kard, mely ezer éve hevert a kazamatákban (egy öreg szörnyeteg őrizte azt, szeme mint a kút, fogaival hajdanán egy egész meteort zabált fel) egyszerre csak ragyogott, és a pengén a rúnák suttogták el neked azt a bizonyos mondatot, valami felsóhajt a sötétben, és a labirintus köveire szurok szerű vér ragad, és odakint csak kántálás meg acsarkodás tör fel a kámzsák mögül, Assthartas kígyó papjai vonaglanak az oltár előtt, kezükben korbács vagy tőr, és a hideg kövön meztelen fekszik a lány, szőke és ártatlan, és a birodalom elfeledett tartományából hurcolták idáig, Nerrval dzsungelein, Dardumal sivatagain át, oázisok hűsében időztek, és haramiák törtek rájuk, meg hitehagyott, otthontalan kalandorok, de a főpap szikrákat vetett feléjük, és csak csont meg hamu maradt a homokban, és azóta is üszkösödve hevernek ott holtan.

Miféle romokat rejthet a látomás? Fogadók koszos istállójában riadva fel kérded, és úton vagy már felé, úton ahol majd végül a végzet vár rád, csók és halál. A remetemágus odújában megpihensz, torzszülöttek támadják házát. Falkákat kaszabolsz, és sorsokat szabsz át egyetlen kardcsapással, aranytallérok húzzák az erszényt, holdtalan éjszakákon át vacogsz tovább a sötétben, a szőke lány felsikolt, a tőr lecsap, melleit vér önti el, és a főpap kámzsája mögött elvigyorodik, Assthartas felbukkan, te üvöltve rontasz neki, ezernyi csuhás veti rád magát…

Valami részlet még hiányzik. A szörnyeteg. A küzdelem. A kazamaták titka. És rejtve marad mert nem láthatta senki sem. Ezer éve is mindezeknek már. És a port már elhordta a szél, és a felkelő nap megvillan egy rég halott kígyóisten oltárán, rajta keserű, magányos csont halom…