Nosztalgia

Quimby-t hallgatok.
Talán azért, hogy „alsóváros alján felboruljon a fény”. Tegnap volt Szegeden koncert.
Kellemes lebegésben telt a nap. A múlt este ajándéka.
Egyhangúan vánszorognak az órák, azokon a fura ízeltlábaikon, mint sötét páncélú bogarak. A napütés jó tesz, úgy mondják. A szomorúság bennem van, mondod.
Nem vitatkozom.

Mint az örvény, a zöld színű tóban, ami magához vonzza a papírhajót, elnyeli, és percek múltán már semmi nyoma sem marad.

Valami nosztalgia tört rám ezen a napon. Talán a Quimby hozta elő, vagy valami teljesen más, nem tudom. Csak eszembe jutott pár dolog, és mosolyogva néztem őket. Szívtam a cigit a kertben, és jól esett most ez a környezet, a napsütés, meg hát tudod.

Eszembe jutott pl. Sziham. Vigyorogtam azon a napon, amikor először láttam élőben a Quimby-t és először, kérdeztem meg egy lányt, hogy megcsókolhatom-e.
Nemet mondott.
Amit teljesen megértek. De mégis boldog voltam akkor is, amikor történt. Mintha a szüzeségem vették volna el.
Aztán berúgtam, és haza buszoztam részegen, a koncert után, hogy másnaposan elmenjek kispálra a feneketlen tóhoz.
Azt hiszem ott is részeg voltam. De jól esett. Akkor hallottam először a zár az égboltot. Az volt azt hiszem a második kispál koncertem.
Régen voltak ezek. Mintha nem is velem történtek volna. Egy másik világ volt akkoriban, minden titokzatos, és ismeretlen, vágyakozással teli.