Nosztalgikus

Volt valami jelentőségteljes abban a pillanatban, mikor tavaly novemberben ott álltam a Rókus kórház hatalmas ablaka előtt, és bámultam cigarettázva azt a hatalmas borostyánnal futatott tűzfalat. Az volt az utolsó napom, és éppen a fő épületben voltam, hogy pecséteket, és aláírásokat gyűjtsek a leszerelő lapomra. És csak álltam ott cigivel a kezemben, és akkor tudatosult bennem, hogy tizenegy hónap eltelt, és igazából nem is volt annyira rossz. Vagy inkább rosszabb is lehetett volna, nem tudom. Néztem a lábam alatt végig húzódó őszt, ami lassan már a télbe csúszott át, és egyszerűen valami szomorúság volt bennem, hogy vége van. És igazából nem nagyon tudom, hogy miért. Mint ilyenkor szokás persze megrohantak az emlékek, hogy szorongunk egy kis kabinban, és füvet szívunk egy őrrel, egy konyhás lánnyal, meg egy másik polgáris sráccal, meg amikor végig mentem fehér ruhában a betegek között, akkor utat adtak nekem, mert azt hitték, hogy ápoló vagyok, meg ahogy vittem az alkoholistáknak a bort a boltból, és megnéztek az emberek, a közös ebédjeim Csengével, akibe kicsit bele voltam zúgva, és egyszer beszélgettünk mikor kettesben ettünk, és még rengeteg apró dolog. Nem is nagyon tudom, hogy miért írom le ezt, és miért éppen most, csak valahogy eszembe jutott. Talán, mert ilyen illata volt a sötétnek akkor is, és valahogy ez feltámasztotta bennem ezt az egész dolgot.
Fura dolgok ezek.