Kimerevedik Mikor Villan

Kormot köhögött az éjjel felé, és tekergőző füstök meg furcsa ködfoszlányok játszottak fogócskát a lába körül miközben persze körülötte nyilvánvalóan minden haldoklott, és ő meg csak fáradt mosollyal az arcán nézte ezeket a dolgokat, és cigarettára gyújtott merengve valamin, mással nem is nagyon foglalkozott már.

A dallamok az odúkból születnek újjá, és hitvány szárnyaikkal kitörnek a Nap felé.

Az elrugaszkodás pillanata az, ami végül kimerevedik úgy, mint valami fotó, és beleég a vaku villanásával a retinába, mindeközben nyugaton a hömpölygés áradata, és kissé arrébb meg az a máshonnan jövő süvöltés, ami mindent magába húz.
A népség meg csak dagad, és néha csak hazug messiásokat követnek, olykor pedig ezer éve halottakat. A fogadók üszkössége mellett heverednek el, és morajlik a vége a dolgoknak, amik végül is csak bántalmat hoztak magukkal, cserébe a feledésért.