Láz

Kórság még mindig a nyakamba csimpaszkodik, én meg csak bóklászok ettől a betegségtől furára torzított világban.
A szemem sarkában megremeg a titokzatosság, az estébe borult növények különös szentélyekké válnak az udvaron, nemsoká széthasad ez az egész, hogy aztán az álmok delíriumában térjek magamhoz, a Hold mint régi utazó társ, szólít magához, lidércfények az autópályán a reflektorok, gázlámpák a villanyoszlopok.
A köd itt lebeg régóta, amit csak a képzeletem teremtett az apró ezernyi sokasággal, zümmögnek a bogarak, de ma tündéreknek képzelem őket is, kiszáradt torokkal valami különös zsongásban gyújtok rá, nincsenek álmok, csak ez a kavargó van amit teremtek.