Hegyalja Fesztivál

Ülök a fülkében, az ablakon át nézem az embereket, nyüzsgő pályaudvar, a Keletiből keletre indulok nemsoká.
Anna megy el a kocsi előtt, idejét sem tudom, hogy mikor nem láttam, elvette a szüzességem egy szeptemberi viharosan szeles éjszakán. Söröztünk, kimentünk a Margitszigetre, taxival át hozzájuk, aztán megtörtént.
Talán oda kéne menni hozzá – gondolom. De nem hinném, hogy a kölcsönös udvariaskodáson kívül mást is tudnánk mondani egymásnak.

Belesüppedek az ülésbe, egy lányt nézek, aki a Bánatos kurváim emlékezetét olvassa, mosolygok, és a Félelem és Reszketést veszem elő a táskámból. A kocsiban még vannak páran rajtam kívül akik szintén a Fesztiválra mennek, az utazás eseménytelenül telik, leszámítva pár alterosnak nevezett kis köcsög hangoskodását.

Aztán már Tokaj utcáin sétálok, mindenhol fesztiválos arcok, üldögélnek a fűben, padokon.
Sátoraikat magukkal hurcoló fekete pólós, bakancsos nomádok.
Cigire gyújtok, alattam a Tisza hömpölyög.

Beérek a Fesztiválra, mászkálok a színpadok mögött, süppedős a talaj, sörrel a kézben hallgatok valami hangosat, aztán egy sátorban kötök ki, megy valami klassz, egy lánnyal beszélek a Pop Art Marketről, puffokon ülünk, füstgép sziszeg.
Aztán találkozok a Pollal, sörözünk, meg dumálunk a semmiségről, megtudom, hogy a szobájukból rálátni a női zuhanyzóra vagy valami. Aztán a Tigrist nézzük, enyhe marihuána szag, bólogató tömeg, eszek valamit, meg veszek egy sört, zsongás vesz körül, semmi sincs egy helyben.

A nagyszínpadhoz megyek sietve, már fent van a Kispál és a Borz, éppen a Csiga megy, beleveszek a tömegben, és kiáltom a dalok szövegeit. Valami lányok kérnek cigit, és adok nekik, mindenki örül a zenének, aztán mikor vége a koncertnek, részeg kábulatban lebegek.

Tovább megyek a Multi Café sátorhoz, nem sokára kezd a Transglobal, (ezért jöttem Tokajra) boroskólát iszok, miközben a színpadnál üldögélve figyelem a lassan növekvő tömeget. Aztán feltűnik a szitáros nő, és az eszelős dobos srác, és hirtelen elkezdődik az egész, katarzisban tobzódom két órán át, izzadtan ugrálok a színpad előtt, karjaim az égbe csapnak, és baromira jó! Baromira jó ez az egész! Egy lánnyal táncolok a ráadásban, fáradt mosoly az arcunkon, közben fényképezek is, de később rám szólnak, hogy ezt nem lehet itt. Levonulnak a zenészek a színpadról, én meg kábán a rekedtségig üvöltök, nincs erőm, és hangom is alig, party zene szól a hangfalakból, én egy puffon ülve cigizek, és valami lánytól kapott fehérbort iszok.

Vonaglanak a testek, figyelem őket, egyre fáradtan, le-lecsukódó szemhéjakkal, fojtogat az egész, kimegyek a sátorból, bóklászok picit, valami pizzát eszek, de odakint ezen kívül sehol, semmi, ezért visszatérek, cigiket szívok, lányokat nézek, aztán elhagyom a hajnali szürkés fényben a Fesztivált, mögöttem a Tisza fáradtan csorog, tornacipőm alatt a kövek csikorognak.

A vonaton kábult mámorban, leül velem szemben a Csilingelős Lány, két lábon járó bűbáj, csuklóin sok-sok karperec csillog, és ha megmozdul, akkor csilingelnek, és ebben a fura időtlen állapotban ezek a hangok tündérek nevetésének tűnnek ebben a zord kocsiban.
A Zahirt olvassa, majd elfekszik az üléseken, én is elbóbiskolok, és végig ebben a fél álomban telik az utazás, néha felriadok, és látom az arcát, és megnyugodva hunyom le a szemem, hogy még ott van...