A Tékozlás Jutalma

Sötétlő múltban áztatott mákonyos magányban érzi a híd alatt a csillagok illatát, fáradtan dől a repedezett falnak, suttog egy mondatot, suttog a dalnak.
Majd azután hogy megtörte magában a csodát, valami felindultságban riadva tűnik el, s varjak röpülnek keresztül a fagyott mezőn, s drótokon pihennek majd, vagy ott, abban a seszínű avarban, s a kopott gúnyájú meg feléjük tart, de nem madárijesztő, nem akar semmit sem, s a viasz cseppek az ujjadon könnyek, amik a bánatból és a mesékből születnek újra és újra minden éjjel.

De csupán tékozolni, s szelet vetni nem lehet, mert mikor hátradőlve fújod magadból kifelé a füstöt, valamerre a kormos fából ácsolt plafon fele, akkor persze bepillant a bizonyosság a koszos ablakon, s maszkok vágnak feléd semmilyen, üres grimaszt, s a bögrék az asztalon hevernek, és papirosok mindenfelé, nem mondanám, hogy ez így van rendjén, de a természet sosem változik, csak néha mikor a hatások már hullámokká dagadnak, s hatalmas förgetegként csapnak oda, és akkor minden beleremeg, és minden morajlik meg sikolt, és ez nem feltétlenül jó, sőt határozottan rossz, és a milliárd éveket nézve, mármint ha te valóban létezel, és belegondolva vakságodba, belegondolva a fénybe és a sötétbe mi téged körülvesz, és a magány őrületébe, hogy igazából senki sem méltó hozzád, én nem lennék a helyedben, hiába az imára kulcsolt kezek, és hiába a hatalmas katedrálisok, mert szerintem te igazából nem vagy boldog, mert igazából szerintem te nem is minden nap létezel, csak néha, mikor vonaglik a fény az űr mélyén, te olyasmi lehetsz, energiák lüktetése meg csillagok süket dallama, ami csak tekergőzik örökké, okádva ki magából az életet.