0. (húzódva figyel)

De csendben áthajol, és úgy szólongatja azt.

Odakint a fák mögött húzódva figyel. Rám telepszik, lassan és mohón, aztán megszólít, fények elszórva a por felett, néha lágy sejtelem, vagy esztelen ricsaj.

Darabos és túl törékeny, csak vonaglunk egymásután.
Ott kint már nincsenek lények, valami mégiscsak riadtan mozog.

„túl sokat gondolkodsz” leheli felém.
Bólintok, hogy értem. Kezem a bot felé nyúl, szimbólumokká olvadnak eggyé a csillagok.
Ha ott maradnál tudnád a választ.
Szemem tükrében nincsen lassan semmi sem.
Csak a végtelen űr. Csak a feketeség. Valami készül. Moccan.

Aztán előrébb zuhan…