szombat, augusztus 28, 2004

Azon kapom magam

Néha azon kapom magam, hogy

Figyelem magam, ahogy halálra váltan remegek az éjben, és várom, hogy magához hívjon, végre magába fogadjon valaki.

Akárki.

Egyszerűen csak a hús és a test gyönyörére vágyom, hogy egy végtelenné nyúló pillanatig belerobbanjak a semmibe, és izzadt, lüktető testel, zuhanjak mellé.

Aztán csak a csönd fonna körül, az a mélységesen sokat mondó, és csak fáradt zihálásunk adná tudtára a világnak, hogy szeretkeztünk.

Csak két örömre vágyó test.
Minden kötődés, múlt és jövő nélkül.

A lelkeket a fogasra akasztva.

Persze, ez csak szimpla „kanosság” de néha érzem a vérem lüktetését az ereimben, mikor valami illatot érzek.
Magával ragad, mint farkast a vér szaga.

Nem mindig van így.
Mostanában inkább a lelkem éhesebb, mint a testem.

Csak a baj az, hogy az utóbbi időben egyikük sem kapott enni…