Hívják szerencsének vagy Végzetnek

Kilépek a hűvös, puha talajra.
A sötét fűszálak csiklandozzák meztelen talpamat. Feltekintek a sötét égre.
Szinte már maga alá gyűr.
A karjaimmal tartom, nehogy a fejemre essen az egész. Csöpög, folyik végig a karomon.
Az egész fekete minden.
Aztán nem bírom tovább.
Maga alá gyűr az egész, agyonnyom a súlyával, én meg csak nyögök tehetetlen alatta.
Egy csupasz fa ágain látom csücsülni, kárörvendő vigyor az arcán.
Nem fontos hogy ki az.

Aztán marad a semmi, ez a bűzös, hullaszagú sötétség, ami viasz szín arccal bámul rám, és néma csendet fon körém.

Egy vers jut eszembe.
Azt mondogatom.

Hívják szerencsének, vagy Végzetnek -
Kártya, csillag, maga útját járja.
Eljön a holnap, de nincsen párja
Csókért, halálért mind megfizetnek.
Érdekel a jövő? Csak türelem:
Kérdésedre megfejtem a választ -
Hívják szerencsének, vagy Végzetnek,
Kártya, csillag, maga útját járja.

Ma éjjel, kedvesem, ma ott leszek,
Talán megborzongsz, senki sem látja,
Aludj csak, én megsúgom a választ.
Jóslataim még sosem tévedtek,
Hívják szerencsének vagy Végzetnek.
/Neil Gaiman: A jóslás tudománya/