Valahol, valaki

Szüntelenül szól a szomorúság.
Starsailor.

Nem tesz jót, de jól esik.
Ilyenkor.
Amikor nincs a marcangoló fájdalom, hanem ez a kín utáni üresség van.
Olyan érzés, mint a Donnie Darko elején, mikor kábultan felül a földről, és nem tudja, mit keres ott, kora reggel, pizsamában, biciklivel az oldalán.
Mert most tényleg nem tudom, mit keresek itt, mert legalább volt a szemem előtt valami cél.
De most nincs semmi.

Nincs most ez a „bárcsak megcsókolnám, és megsimogathatnám az arcát” dolog. Meg hogy „jajj de hülye voltam, hogy megcsaltam, és nem maradtam mellette mikor lehetett volna”, mert nem bánom ezeket a dolgokat, és azt sem hogy erre ment el az egész nyaram. Megérdemelten, persze.
Vágyom ezekre (érintések, csókok), csak nincsen előttem senkinek az arca, mikor ilyenekre gondolok.
Mert nem egyetlen, konkrét személyre vágyom, mint eddig, hanem Valakire, akiről még azt sem tudom, hogy a világon van-e.

Remélem, azért van valahol, valaki…