Meghalsz picit megint

Voltak pillanatok mikor azt hittem, hogy végig ott voltál mellettem, de aztán felébredtem és bele csöppentem ebbe a rideg valóságba. Az álmok mikor véget értek,ott fogadott a pirkadat fényével az üresség. Bevallom neked őszintén nem volt valami szívderítő látvány. Néhány kis szilánk maradt belőled. Az emlékek és az álmaim különös színezete, víziószerű álom-valóság. A hosszú éjfekete hajad és az ezüst ékszer a szemöldöködben máig megmaradt, meg az a finom kis mosolyod.
Hittem benned egy ideig, aztán maga alá tepert ez az egész szürke valóság, de hidd el, az összes lányban téged kerestelek tudat alatt. De persze mára már ez is elmúlt, új istennőket teremtettem belőled, új vágyakat formáltam a kihalt érzelmekből, amiket irántad tápláltam vagy egy évig.
Nem nagyon tudom, hogy mi a pokolt csinálnék, ha találkoznánk, félő te már rám se ismernél, de tudom, hogy így jobban tetszenék neked, mint akkor.
Végül is nem számít már, csak egy szép emlék maradtál, egy kellemes kis dolog a múltból, és ha szarul vagyok csak azokra a sötét szemeidre kell gondolnom, az édes, mindent betöltő mosolyodra, meg az ezüst ékszerre a szemöldöködben, ami úgy ragyogott a lámpa fényében, úgy szikrázott, ahogy te magad.
Nem hinném, hogy szerethetek úgy valakit, ilyen kis idő elteltével, mint téged szerettelek, de ez azt hiszem, nem is számít már.
Sosem számított.
De te voltál mindig az én éjfekete hajú sötét szerelmem, és ha hozzád hasonló lánnyal találkozok, csak mosolygok rajtuk, hiszen csak másolatok hozzád képest.
Új bálványokat építettem belőled, de ezek csak múló kis félistenek.
Hozzád képest, semmik.
De tudom, hogy nem sokáig lesz így.
És a feledés porába fogsz hullani megint, mert érzem az új erőt, ahogy közeleg, és elpusztít mindent és mindenkit belőlem, és akkor már te sem létezel majd.

Meghalsz bennem megint.
Egy picit.