Mozdulatlan vándorlás

Sötéten kavarog az ég, néha előbukkan egy-egy kósza csillag.
Elveszetten állok ez alatt a hatalmas fekete kupola alatt, mint valami ősi, végtelen Isten tiszteletére emelt katedrális csarnokában.

Nem érzem az áhítatot.

Nem érzem, hogy tiszteletet kéne bárminek is adnom, de azért fejet hajtok, nincs erőm lázadni az ősi törvények ellen, fekete kabátba bújt átkozott, sápadt ujjaim közt cigaretta parázs, füstkígyók hódolnak a végtelennek.

Sejtelemben úsznak a háztetők, puha sötét lepedőt dob rájuk az Éjjel.
Fogd meg a sarkánál, és egy hirtelen mozdulattal rántsd le róluk.

Változhat valami?
Lehetséges ez?

Nem tudom.
Talán nem is számít.

Hagyom, hogy a gondolataimat a zene vigye messzire.
Csukott szemmel utazok.
Mozdulatlan.

Nincs cél, nincs útirány.
Csak az élmény létezik, mi a pillanatokban lapul meg elrejtve a fagyott föld rései között.

Mit veszthet az, akinek semmije sincsen?