White Rabbit

Valami félhomályban ülök a szanaszét bombázott nappali közepén, egy Láma beszél a tv-ben arról hogy az LSD és a meditáció között az a különbség, hogy mikor drogot használsz, olyan mintha pénzel fűtenél, és mikor meditálsz, akkor meg a pénzből veszel tüzelő anyagot és azzal. Harminc évébe telt, amíg eljutott erre a szintre, hogy olyan állapotba került mintha szert használna.

Sok az a harminc év asszem.

Ettem egy banánt, meg szívtam cigit, és most a Jefferson Airplane szól ami klassz.
Van valami meghatározhatatlanul magával ragadó a White Rabbitben. Ahogy előre tőr az agyadban, és egyszerűen magával visz.

Valahova.

Elkezdtem járni suliba, meg minden, igazából elég durva szembesülni a külvilággal, nemtom hány hét Delíriumban töltött idő után.
Ültem a padban, hallgattam miről beszélnek az emberek, láttam a résnyire kitárt kapukat amiken beférkőzhetek közéjük pár mondattal.

Nem volt hozzá kedvem.

Sötét zölden hullámzott a duna mellettem, ahogy az A38 felé sétáltam, és volt ilyen kiégett, mindenen túli hangulata a világnak, mint valami szörnyű biológiai fegyver bevetése után, aztán bementem és vettem jegyet a koncertre.

A Vonzás Szabályait olvasom, ami még ennyi alkalom után is maga alá temet, de szeretem ezt a cinikus, kiégett hangulatot, amit felveszek magamra az olvasása közben.

A villamoson láttam egy szőke lányt, színes kesztyűbe bújtatott kezében az 1984-el. Szerettem volna beszélgetni vele, de nem mentem oda hozzá, meg semmi ilyesmi, asszem elég hülyén nézett volna ki, hogy oda megyek hozzá azzal hogy: „Bocs lenne kedved beszélgetni?”

Bár lehet hogy nem is.
Nem tudom.

A napokban elkezdtem rákattanni a Rémemberre, ami nagyon jó, és tök béna hogy itthon alig ismerik őket.

Inkább szomorú.

Hajnali világmegfejtő hangulatom van, bár hajnalban sosem szoktam világot fejteni mert vagy alszom, vagy részeg/fáradt vagyok.
Csak azt hiszem volt egyszer ilyesmi, mikor a Bedugatlant hallgattam az Est FM-en, és kb. ötkor lett vége, és nem voltam álmos, és jó volt cigizve bámulni a napfelkeltét.

Mostanában nincsenek emlékezetes pillanatok az életemben.
Azt hiszem a legutóbbi az volt mikor láttam a Sziget utolsó napján a meztelen hippi lányt reggel, félig meddig még betépve, ahogy szaladt nevetve a dombon.

Gyönyörű volt.
Mindig emlékezni fogok rá.