Nem számít

Kezd irritálni a fekete szín.
Itt a blogomban, mert a kabátomon kívül nem is hordok fekete ruhát, ez inkább pár éve volt jellemző, de aztán jött Delírium kisasszony és lecserélte a ruhatáram, megnövesztette a hajam és a szakállam.
Persze lehet hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, de én valahogy ezt érzem.
Mindegy, mert nem erről akartam írni.
Arról, hogy kezdem unni a fekete színt, a gyertya ott oldalt tetszik, de a fekete nem. Ha valami hatalmas sablon-mágus lennék, narancssárga, barna, és zöld lenne az egész, és a gyertya helyett egy színes gyík sütkérezne ott oldalt.
Nem vagyok sablon-mágus. Így marad szerintem.
Vagy majd meglátom.
Végül is lényegtelen, csak jobban szeretném, ha ez kifejezne engem, valamennyire.
Na majd egyszer.
Ma, ahogy mentem a Gödör felé, narancsszínű jegyet venni, és beljebb csúsztam a kabátba, hogy ne fagyjak halálra, rám tört ez a fűben fetrengős, dejó lenne már, ha nyár lenne, vagy minimum tavasz érzés, és igazából még rosszabb lett a kedvem, ahogy a szürke házak között kanyarogtam a villamossal, befordult az egész város, és azt hiszem múlt héten volt az amikor kemény egy napig tavasz szerű volt, sütött a nap is, és komolyan mondom hogy vidámabbak voltak az emberek, jó volt őket nézni.
Ma nem volt jó, mert fáradtak, mogorvák, és valahogy halottnak tűntek, mint akiket csak valami láthatatlan kéz taszigál a céljaik felé.

Most hogy a Something In The Air szól, (az a szám, amit a buszon énekeltek, miután elbúcsúztak tőlük a fiatalok, és csókot dobott feléjük a zöld inges hippi lány) egész jó kedvem van, nem olyan vigyorgós, inkább olyan lágyan mosolygós.
Nem tudom hogy rendeződnek-e a dolgok körülöttem, de valahogy most nem számít.