Artemovszk 38

Valami lehetne már.
Akármi, hogy a semmit előre tolja ebben a hóesésben, és nyomot hagyjon maga után arra a kis időre, amíg be nem temetik a hópelyhek.
Megfeszülten állok most, a számat harapdálom, és várom, hogy mint valami vadállat előre lendüljek, és kiélvezhessem azt, ami már régóta jár nekem.
Várakozok.
Várom az estét. Várom a lágy részegség finom zsongását a fejemben, és akkor már van valami, ha az van; és talán meg is elégszek ennyivel, talán nem, de ez lényegtelen, csak legyen valami, ami felráz, mert eltelt egy hét a tánc után, és újból akarom.
Akarom a zsongást, a hangokat, a fényt, meg mindent, ami ezzel jár.
De nem ez számít, inkább csak az intenzitása a dolgoknak, meg egy újabb élmény, amit beragaszthatok a többi közé, mert azt hiszem csak ezek a dolgok tartanak életben, enélkül én már nem lennék, vagy valahol máshol lennék, vagy már nem is tudom.
Tegnap mikor a Hajóhoz mentem, eszembe jutott, hogy ez az egyetlen hely az életemben, ahol állandóan deja vu-m van, mindig ugyanolyan szürkék a hullámok, és mindig olyan magányosan áll a hajó, és ugyanúgy sétáltam fel a fedélzetre, és ugyan ott ült az a beszívott fiú a pénztár fülkében, mint bármikor máskor.
De ez nem zavar.
Megnyugtató, hogy van valami, ami ugyan azt váltja ki belőlem mindig. Csak éppen ez is olyan bennem rekedt dolog, amit nem tudok megfejteni, képtelen vagyok még saját magamban is megfogalmazni, csak valahogy szembe jön velem, ahogy sétálok a duna parton az Artemovszk 38 felé.