kedd, szeptember 20, 2005

Soha többé

Talányok húzódnak a ködössé fakult utcákon, valamiféle idegen misztikummá olvasztva a házfalakat. Borzas szőrű kiscica az udvaron, árnyak lepik el a nedves kerteket, mint megannyi részegség utánni kábaságban botladozó tündér, magába szív az ősz, és ez az egész sejtelem. Furcsákat álmodnak a fák a hold kifakult fénye alatt, bágyadtan szenderednek halál szerű álomba, a hidegtől kínzott virágok. A nyár, ha volt egyálltalán elsomfordált a kertek alatt, vaskos paplanban búrkolózom furcsa színű gondolataimmal, valami mélységesen misztikus világba.
Szárnyak a hátadon, az aluljáró bűzős szorításában, a kedvességed valamiféle gyermeki maszk csupán, de szétreped mikor eltaszítalak magamtól, ebben a fém szörnyektől hemzsegő bugyorban, szikrázva csikorognak ezernyi talpak, puha gonoszság mindenütt, és te itt vagy, és itt lélegzed kicsiny tüdődbe a krómszagú perceket, talán fiatalságodból sarjadó szeszélytől.
Tovább lépek, a fajzatok körülvesznek, és bámulnak eszelősen üres, vizenyős tekintettel, undorodom a nyálkától, melyet ez a város sző rám, olyan féle zsigerekbe markoló iszonyatot keltve, hogy csak saját magam kis odúiban lelek menedéket.
A fények tompák, az ég és az egész világ színtelen, lélegezni is nehéz, mélyebbre ások, hogy eljuthassak az önmamgamban épített szentély egyikéhez.
Ragyogás, meg a különös narancs fények, elvesztettem az arcod, a hangod, csak valami eszelősen fölnagyított alak lettél, múzsák között a százezredik, beépülsz valami magasztos eszmény közé, és elfelejtelek, hiszen nem létezel.

Soha többé.
Mindörökké.