Csillámló Tajték

Földanya ölében fekszem.
Én a Holdgyermek, ezüst szirmok puhán lüktető illatát babonázva hozza hátán szellősimításnak érződő tündérfonál.
Bíborló kultuszok csurognak le a zúgó patakon, levélbe burkolózva várják a manók a tavaszt.

Egymásba fonódtunk egy pillanatig.
Emlékszel?
Bár kis idő volt, nem várom el, de bennünk rejtőzött a felismerés.

Tünemények kucorognak a járda szélén, csillámló tajtékban az éjszaka szegéjei.
Hömpölygésbe révedek távoli dombokat figyelve, a kozmosz a horizont, messzesége rian a semmibe.
Repedések a falakon, hajszál vékony, tengernyi más jár ki-be.
Süppedve merültünk alá a csillagok örvényléseinek csatornáján, spirált alkotva, táncolva.
A pörgésnek vége szakad, újvalóságban óillatokat szagolsz.

Szél látta énekek a dombok alatt, fehér szirmokat visz el magával.
Andalító a dallam, zene lohol a nyomában, tőrök az estében, vészjóslóan villan.
Létrák fokában kapaszkodom, amely az időtlenség mezejére vezet, tegnap óta nem őrzi senki, aludni tértek a sárkányok, őslabirintus tekervényeiben születik a szerelem, habzó viccsorral les rád.

Eltűntek a szavak, amik az igazat hirdetik, csak babilon népe őrzi, félálomban dünnyögött szavak, értelme elveszett, századok vasfogai bőrén, elfáradt mára a lélek is.

Fekete szárnyak röpte a sötétben. Láthatatlan suhanás a tegnap. Foszlányaik a szélben maradnak, délibáb rémálmok a sarokban, egy szomorú nő szövi,

a határtalanság özvegye.