Foszlányok

Feszül bennem a tegnap különös foszlányiból valami megfoghatatlan örvény, ami időtlen idők óta bennem lapul. A szobában hideg van, és szürkés szín mindenütt.
Monoton zene a fülben, szélsebes gondolatok cikáznak a szemem előtt.

Tenger parton csapkodó hullámok illata lebeg az ablak előtt, magam sem tudom honnan bújt elő. Sétálnék most elhagyatott üdülőváros főutcáján, majd a strandon rozsdás hinták és elhagyott labda között.

A folytonosságon át szemléljük az igaznak vélt tényeket, de szerintem hazugság.
A világ már a kezdetkor változik, láthatatlanul morajlik alattunk az ősóceán.
Fehér csóvát húzó üstökös király, pulzáló ionfürdőben születő rianás.

A mindenség sebeiből vércseppek hullnak ránk, szivárvány színű, mint az út amin haladok az ismeretlen felé.

Az Ezerszínű Boszorkány ujjai a homlokomon, transzba szeretkezzük magunkat ha meglátogat, feledés homálya bíbor szemeid mögött, ismeretlen drága kövek a csillagok, a tündérek alszanak a levelek alatt, gomba sipka árnyékában, különös királyok vesztik el örökre hatalmuk, földjük az enyészeté, elfelejtik őket a fák és szarvasok.

Nincstelenül sodródunk a kozmikus magány hajóján, körülölelve vastag prémű hazugságokkal, rátarti életünk szempillantásaiban tükröző végtelen a halál.

A kövek a múltat éneklik a kertek alatt, sosemvolt világukat dicsőítik, szelek ormán születtek a sárkányok, pikkelyük azóta megszürkült, megkövült. A hegyek alatt alszanak, álmodnak katakombák lidérces mélységéről, fekete odúk sötétjéről. Kincs halom fészkükben, aranyló jogar, rubint talizmán.