A Határtalanság Peremén

A Hold fényében őrlődő pusztaság az otthonunk, ne feledd kérlek a napsütést.
A színek az arcodra tapadnak majd egyszer, csak lásd a törékeny valót.
Homlokodon csókom parázslik, láthatatlan bélyeg mi hozzám vezet, sejtelmes fények az utakon, talán egyszer mindenki haza ér.
Hol parázslik az élet, ahol aztán szikrázva elillan, miféle szárnyakon repül felettünk a végtelen?
A tétlenségbe ragadva ízleljük múltunk ambróziáját, mit nálunk felejtettek az istenek.
Selyem sátor alatt tanyázik a válasz, színes pokrócokba csavarva, folyó iramlik messzire, mécsesek tükrén a csillagok,

tünde dallam minden mozdulatod,
meztelenül ölelő lélegzeted

Hová vezet a homály mi magába fogad?
És hova tartanak lóháton, hajlott hátú emberek?

Zúgásba ívelő ragyogás a határtalanság peremén, villanva ismétlődik a tegnapom, emlék foszlányok tépett szélei a viharban, győzelmi zászlóként lobog.

Érzed már az örvényt? Vagy csak pillanatnyi vágyódásod ismered? Miféle mezőkön szalad feléd a megváltás mi majd kézen fogva a helyes irányhoz vezet?
Újabb kérdések válaszok nélkül, hullámok lustán csapkodnak a partokon, sziklába zárt szellemek a merülés súlyával lelkük körül, börtönben a világ vége felé.
Félúton haladnak tutajok, kráterben rejtőzik a paradicsom, repedésekből bugyborékolva suttogó, kén gázos miazmák csápjaiban.

Hova bújt visszahúzódva az értelem? Legbelül a végsőkig viaskodó lidércfény, kísértetek az udvarokon, halottat vonszolnak a kertek alatt.
Minden pillanat hazugság, és talán tényleg te vagy az.

A sors, mozgásba hozza a jövőt, ma este jobbra billen egy picit.