Vágtázó Halott Ének

Valami mosoly szűrődik át ezen a szürke délutánon.
Nem rég Vágtázó Halott Ének dallamában mártottam arcom, elragadtak táltos paripák különös szikrákat szülő patái.
Robajló esőcseppek a mában, érzed ahogy a múlt szilánkjai bújnak elő bőrödből, a semmiből születve ujjá, a homály köldökéből.

A tegnap lapul a tenyered között, fésületlen bájos arccal, sarkokban árnyék mocorog, derengő félelme fénytől csöpögő lidércmámorban, ködök a jövőt takarják, hiába is fürkészed tornyod erkélyéből, lábad előtt széttörött oltár foszlányok, bátortalan mozdulattal söpröd félre őket. Tömjén illat az ajtó mögül, ideje lenne gyónni már, szivárvány színű ostya a nyelved alatt, feléd közeleg a megváltó, homályos utalások egy szubkultúra ábrándjaira. Hamvaiból támad fel a Zöld Sárkány, a vándorló kábulat, fennkölten hívod magadhoz a föld szellemeket, siklanak fenyő lombok között. Bús szemű farkasok vicsorában látod lelked csorbult erejéből vonagló áldomását, agancsok a hold felett.