A bohóc testamentuma

Almafa voltam,
kígyó voltam,
kedvesem testén lélegzõ palást,
fényhorzsolt mezõbõl kibuggyanó
pipacs voltam, fölhatalmazott
szél hallgatásában feleletnyi vércsepp,
hamut horkol a parázs, velem álmodik most,
elapadt hajammal, szavaimmal, kezemmel,
látja tenyeremre peregni
a magasság malmaiban esõvé õrölt felhõket,
madárszárnyak trapézain égig lendülõ
napjaimat, reflektorok izzását, félelmeimet látja,
fénykörök összecsattanó cintányérjai közé
ítélt arcom pórusaiból sziváros a füst álmában,
megismersz-e még, istenem,
elcsitult lobogások hamu-húrjait
fölhangoló fenség, aki pilláiddal fésülgeted
a homály tincsei közül kitéphetetlen
holdsugarakat? a fehér homokra kiúszó
öngyilkos képzelet
szivárvány-uszonyainak verdesésést
hallod-e? érkezésem zaját hallod
a derengõ partról, csörgõsipka, mosolyütötte
seb a tarkón, fogak csikorgó krétáival
írott naptár nincs többé, dárda-taréjas
szemek hiába kapirgálnak
a félrehajított ragyogásban,
nincsenek többé folyók fölé húzott
vas-vonalak: hidak, füst-parancsokat
osztogató lángok, feltámadások, a tájak potrohán
szántóföld-fekete csíkok nincsenek többé,
legyintõ kézmozdulatom is
a dühök maradéka.
/Bari Károly/