Talány és Csend

Arctalan talányok sűrűjében botladozva a sötétben úgy tűnik e pillanatban nélküled, és messze vezet az út végén a fák most inkább szomorú ágaikat lógatják bele, ebbe a kékes ködös derengésbe ami inkább hasonlít hozzád, mint a valódi szürkés masszára ami oda kint hőbörög, és az égbe nézve, dőlve hanyatt azokba a bizonyos láthatatlan erőkbe, amik nem is lehetnének ott a józanság tudása szerint.

Varjak röppenek fel, és fekete tollakként kavarognak az összepiszkolt égen, és van valami kézzel foghatatlan most, van valami olyan, amit talán fel sem foghatok. A város zaja távolinak tűnik, nincsen tömeg és lánctalpasok, valami rozsdajövőt látok bennük, valami indákat, ahogy szanaszét feszítik szét a betont.

De inkább csak harmat, inkább csak csend csepeg az eresz alatt.
És azt hiszem az összegereblyézett levelek ma szomorúak.

Szomorúak nagyon-nagyon.