Képregények

Sokat gondolkodtam ezen a képregény rajongáson, de már akkor is ott voltak mikor még olvasni se tudtam.
A buta mese képregények, meg a külföldről hozott dolgok, és egyszerűen lenyűgöztek már akkor is. A színes ruhákban feszítő alakok, ahogy végeláthatatlanul csépelik egymást, és egy szót sem értettem az egészből, de imádtam őket.
Aztán elsős-másodikos lehettem mikor megjelent az első magyar Pókember, még ma is megvan, és nagyon rákattantam, tényleg. Jöttek az új címek és hősök (Batman-t vettem még rendszeresen) aztán valahogy abba maradt az egész mániám, kb. hetedik, vagy nyolcadik környékén leálltam a vásárlással, nagyon nehezen de leálltam. Komolyabb dolgokra vágytam, és ezt már nem tudták az akkori címek nyújtani nekem, kinőttem ezt a csihi-puhis dolgot, és akkor pár évvel később belebotlottam a Spawn-ba.

És ahogy ültem az ágyon, és figyeltem ezt a Pokolból jött figurát, akinek égési sérülések csúfítják az arcát és a szemétben, mocsokban él a hajléktalanokkal, egyszerűen újra erőre kapott bennem. Megtaláltam az új hőst, visszatértem a képregény rajongáshoz, és jó volt. De közbe szólt ennek az országnak a sajátossága, hogy a jó dolgok itt feltűnnek egy kis ideig és el is sorvadnak, mert nincs rá kereslet.
Megszűnt a Spawn és továbbra se volt olyan képregény, ami nekem való lett volna.

Másfél évvel ezelőtt bevezették hozzánk a netet.
Paff.
És olyan címeket olvasok amikről eddig csak a „legendákból” hallottam, és jobb lenne kézben tartani őket, de így is fantasztikus mikor Neil Gaiman-től olvasom a Sandman-t vagy J O’barr-tól az eredeti Hollót, vagy mint ma este mikor ráakadok véletlenül Frank Miller Bűnös városára. És csak ámulok, hogy mennyire több van ebben a műfajban, mint amit az ember az első látásra kinéz belőle. Mert ez is egy olyan dolog, amiben lehet populáris szemetet, és egyedülálló műalkotást csinálni.