Fekete Lepke, Zöld Macska

Nem számítottam semmire mikor felszálltam a sárga buszra, hogy a Nagyvárosba vigyen.
A tegnapi Delíriumos estém picit rányomta a bélyegét a napra, és ábrándos szemekkel tekintettem az ablakon túli tájra.
Mint ha egy másik világot szemléltem volna, és nem azt, amiben élek.
Aztán csak megjelent. A semmiből talán.
Mintha Varjú meséim egyik testet öltött szereplője lenne. Hosszú, szárnyszerű kabátban, fekete csipkés ingujjban. A szemei, mint sötét kutak, mely elnyelte tekintetem, és én szétárt karokkal zuhantam volna bele ebbe a mélysötét űrbe.
Elém ült. Éreztem holló fekete hajának illatát. Feketére festett körmeivel a tökéletesen egyenes hajszálakba túrt, én meg csak tágra nyílt szemekkel szívtam be minden egyes pillanatát ennek a fél órának. Figyeltem ezt a földöntúli Fekete Lepkét, és tudtam, hogy egy bizonyos részem megtalálta akit talán egész életében keresett.
Itt a baj.
Hogy csak egy részem. Mert már valószínűleg világ életemben a gyengéim lesznek ezek a sötét szépségek, és tisztában vagyok, hogy ez valószínűleg Kata miatt van, mert nem lehet eltörölni azt a másfél évet, amit az utána való vágyakozással töltöttem, és valamilyen szinten nekem ő volt az ideális nő, és minden egyes ilyen lány őt jutatja eszembe.

Aztán leszálltunk a buszról, és még egy utolsó pillantást vetettem Fekete Lepkére, és hagytam, had veszítsem szem elől, ezen a szürke októberi napon.
Erősen rányomta a továbbiakra a bélyegét ez a találkozás, picit jobban elmerültem magamban, mint szerettem volna, de valamelyest enyhítette ezt Luca, Dzsofi és Hibus társasága, a kínai kaja az utcán, a Zöld Macska légköre, a tizenéves kocadohányos alterlánykák, a finom tea, és a rengeteg nevetés, meg ökörködés.

Aztán a véletlen, vagy a sors szeszélyéből kifolyólag, haza felé egy másik sötét szépséggel utaztam, aki ugyanott szállt le, mint én bár ő már nem hagyott ilyen mély nyomot bennem.