Magával ragadó

A stílus, amit stoner rocknak szokás nevezni, teljesen magával ragadott.
Újra, megint.
Mivel ez tipikusan forró, nyári zene, nem értem mért most ebben az évszakban talált rám. Odakint hideg és sötét van, nyoma sincs a zenei stílusra jellemző, száraz, tikkasztó hőségre, de talán ezzel akarom ide varázsolni tudat alatt.
Tekerni a Space Cadet alatt igazán kellemes, hangulatos érzés volt, hogy utána a Desert Sessions Up in Hellje repítsen valami rohadt messzi, poros helyre, miközben még érezni a bennem kavargó súlyos füstöt.
Aztán sorba hallgattam meg a qotsa lemezeket (mind a hármat), hogy utána a Kyussal érjen véget újabb utazásom.

Ha lehet így fogalmazni.
A Fu Manchu cd-m viszont érintetlen maradt, valahogy hangulatilag eltér ez a lemez a többitől, inkább érezni a californiai strandok hangulatát (jó értelembe véve) mintsem a sivatag hipnotikusan pulzáló erejét.
Nyáron szeretnék kimenni pár emberrel az Alföldre, valami Istenháta mögötti pusztába, és kb. ilyen zenéket hallgatni, ilyen állapotban/hangulatban.
Csak képzeld el, ahogy lüktet a zene, és a kopár pusztaság látvány egyszerűen magába szív, valami kocsi motorháztetőjén üldögélsz a haverjaiddal, kavarognak a porszemek a szélben, dobozos sör a kezedben, délibáb remeg a messzeségben, és a lemenő nap vérvörössé festi a tájat.
Minden olyan végtelennek, de mégis közelinek tűnik, és azaz érzés áradna szét benned, hogy otthonra leltél.