Agyvihar

A megmagyarázhatatlan, vagy a megfogalmazhatatlan dolgok már gyerekkoromban is vonzottak. Aztán ez valahogy leapadt egy bizonyos egészséges szintre, de ez 2évvel ezelőtt megváltozott mikor jobban elmélyítettem a kapcsolatomat ezzel a delíriumos világgal. Valahogy elérhetőbbnek tűnek a dolgok, miközben összefonódtak, valahogy átérezhetőbb a végtelen mélysége és magasság, ha olyan állapotban vagyok, amikor lényegében csak saját magamat és a saját környezetemet figyelem. Mert kb. erről szól ez az egész. A dolgok érzékeléséről, mintha eddig csak kulcslyukon nézted volna a világot, és aztán egy kurva nagy rúgással betöröd az ajtót. Néha iszonyatosan súlyos az ilyen szabadság, ahogy hirtelen teljes valójában rá nehezedik az emberre. De élvezem ezt a terhet. Persze meg kell húzni a határt, legalább is célszerű, mert mint mindennek, ennek is vannak súlyos következményei, de ha egyensúlyban tudja ezt tartani az ember nincsen gond, vagyis kevesebb.
Viszont ha ott vagy a vonalnál, akkor miért ne lépnéd át? Mélyebbre hatolni a dolgokban, csábítónak tűnik, de egy bizonyos idő után megszűnik ez a különös érzékelése a világnak, és már csak az üresség marad. Ilyenkor kell félre tenni a dolgot. Visszasüllyedni arra a szintre, ahonnan jöttél, hogy aztán még messzebbre juss oda, ahol még sosem jártál. Az egyensúly egy nagyon törékeny, ám igen értékes dolog, és ez kb. minden dologra igaz. Ha megvan benned, akkor közel állsz szerintem az úgynevezett boldogághoz.
Az egyensúlyban lévő ember az elégedett.
Az elégedett meg boldog.
Viszont ez ebben a társadalomban szerintem nem igazán elérhető, hiszen mindig többre és többre vágyunk, hogy ezáltal próbáljuk megvalósítani önmagunkat. Persze ez nagyban függ az adott ember típustól, hiszen mindenkinek más a mérvadó, de talán mindenkire igaz, hogy többre vágyunk, új célokat tűzünk ki. Fejlődés miatt talán, vagy azért mert tudat alatt minden ember így akar közelebb kerülni Istenhez, pontosabban, így akar Istenné válni.
Tehát:
Elérhetjük-e az egyensúlyt, úgy hogy közben egyre többre vágyunk?
Mert az egyensúlyban lévő embert én úgy képzelem, hogy elérte azt amit akart, és teljesen elégedett azzal amije van.
Mert ugye nem hajszolná magát tovább, új célokat kitűzve.
Viszont a cél is fontos, az új motivációk.
Szóval most kb. belegabalyodtam ebbe a hirtelen jött „agyviharomba”.
Tehát:
Létezhet-e egy „egyszerű” ember számára az úgynevezett elégedett állapot, elérhet-e egy olyan szinte ami szerinte az ideális szint?