Útvesztő

A múlt fekete bilincsei már szertefoszlottak csuklómon, piros heget hagyva maguk után a bőrömön.
Talán, hogy valami erősebb és véglegesebb csattanjon rajta.
Szűkölve hátrálok a szabadság elől sötét odúm dohos végébe, túlságosan régóta vagyok idebent.
Magába szív és fogva tart, és talán nem is akarok innen elszökni.
Látom néha a fényt, ami beszűrődik az apró repedéseken, elindulok felé, de megvakít és éget.

Fáj.

Egy templom nyugalmát keresve jöttem ide, de csak egy elhagyatott üresen kongó csarnokra találtam, amit talán még Isten sem látott.
Az ösvények inda módjára tekergőznek a lábam előtt, és bármelyikre ráléphetném, de félek, hogy megint hibázok.

Elpusztulnék egy újabb útvesztő falai között.