Úgy hiszem

Valami furcsa, Időkön túli hangulatban.
Arra fele hol a felhők születnek s vesznek bele a semmi tágas halálcsapdáiban. Puhán tartja fejem a sötétség, távoli csillagok Delírium szemei.

Furcsa utazás, elmosódott csillag alakzatok.
Korai Öröm lágy sodrásában, valami magzatszerű állapotban. Odakint hangosan tombol ablakomnál a szél, mintha így próbálna menekülni saját haragja elől.

Kivágódik az ablak, szétrebben a sötétség, majd jobban összehúzódik.
A hazugság bástyái leomlani látszanak, apró kis kövek hullnak a fekete vízben.

Lappang itt valami ősi, mélyről jövő, mit csak mi, beavatottak vagyunk képesek felismerni. A jelenlétét csupán, hisz magunk sem tudjuk mi az. Összecsapnak a Képzelet és a Valóság torony magas hullámai. Köztük állok, nekem feszül gigászi erejük.

Szelíd ábrándjaimat eresztem szélnek, a csillagok fenséges leheletében kapaszkodva, fura szavakat mormolok, cigaretta parázs szemekkel tekint rám a beteljesülés, hullámokon sodródó lélekvesztőben.

Az egyhangú monotonitásban a végtelen szunnyad, nem érdemes ébresztgetni, mint ahogy Isten sem ébred ma fel, úgy hiszem.

Valahol egy csillag robban fel, fényévezredek távolságában.
Valahol egy macska nyal a tejes tálba.

Minden pillanat jelentőség teljes.
Minden pillanat egyenrangú.

Az üres másodpercekből felépül egy teljes élet, hogy az Univerzum mértékével nézve kihunyjon egy szempillantás alatt. Minden maradandó és múlandó egyszerre.
Legalább is én úgy hiszem.