Ösztönszerű

Még szilánkokban hever előttem a valóság, ezért valahogy utópisztikusnak tűnt a Campona steril környezete délelőtt.
Becseréltem a karácsonyi nekem nem tetsző pulcsit, egy klasszabb darabra, és hirtelen felindulásból vettem egy Korai Öröm cd-t.
Az eladólány körmei rágógumi rózsaszínben pompázott, aztán elmosódtak a körvonalak, és a parkolóban találtam magam.
Szürkébe suhantam az autóval, amit egy ismeretlen ember vezetett, fölöttünk sötét felhők tornyosultak vészjóslóan.

Realizálódtak a dolgok.
Lassan.

Apu bezárta a hátam mögött a kaput, begurultunk az udvarba. Volt valami ismeretlen érzés, vagy talán valami meghatározhatatlan dolog ebben az egészben, de igazából nem tudom mi az.

Fekete madarakat képzeltem a fejem fölé, mint nemrég, mikor úgy festettek, mint apró tollpihék.

Valami lappang a tér szövetében bújva, valami sorsfordító.
De nem igazán tudom szavakba önteni.

Ez ilyen ösztönszerű.