Csend

Különös csönd vesz körül.
Az a fajta súlyos, katedrálisokban tapasztalt, mindent elnyelő, áhítatos csönd.
Talán a tömjén nehéz szagát is az orromban érzem, talán csak ébren zuhanok saját magam építette illúziók csarnokába megint.

Számit ez?
Amikor olyan kézzelfogható számomra, mint a valóság?

Sőt, néha kézzelfoghatóbb, a legapróbb részletekig; és azt hiszem ebben a pillanatban még Isten Ostora sem szakíthatna ki ebből.
Tekergőző füst sárkány az ujjaim között, feketében táncoló teremtményem megremeg a szemem előtt, aztán kiszökik az ablakon, csillag barátaihoz.

Elmerült a sötétben a Város, elmosódott körvonalait lesem.

Hiábavaló.
Azt hiszem.

Bár ma este legkevésbé ez érdekel, magamra zárom az ajtót, had legyen ma este másé a zaj éneke.
Én inkább a Csendet hallgatom.

Aztán majd egy árnyék leszek az álmodban.

Összerezzensz.
Felriadsz.

Én nyertem...