Nevetek

A buszon a engem figyelt a Kalapos lány, akár mint egy ifjú némafilmsztár; volt valami bájosan eszelős a tekintetében, ahogy a kalapja alól fürkészte arcomat.
Mostanában nincs előzmény, és csattanó sincs, csak úgy lebegnek a levegőben a dolgok, szótlanul, némán, akár a véres hús darabok a kampóról.
Valami miatt, mindig a hosszabb kitérő utakat választom, és inkább az alig látható, gazzal teli ösvényeket járom.

Miért?

Mi az, ami letérít egyfolytában a kitaposott útról, miféle erő vezérel egy szemlátomást értelmetlen, és haszontalan célnélküli végkifejlet felé?

Nincsenek válaszok.

Csak a koszos hólé csorog vékony patakokban a talpam alatt, és az ég kavarog baljós szürke színeiben.
Én már csak nevetek, nevetek mindezen, arcom a busz ablakára tapad, elsuhan valami táj, elsuhan valami érzés, miközben én csak nevetek mindezen…