Dante Pokla Fesztivál

…aztán meg ülök a Kazinczyban és nézem őket, megy valamiről a beszélgetés, de igazából nem figyelek oda, jó kedvűek és felszabadultak, én meg nyomottan érzem magam, és iszom a söröm, meg szívom a cigiket.
Valami tömeg van mögöttem, és baromira intenzív minden, én meg csak ülök, és cigiről-cigire gyújtok, aztán lassan indulunk, és megyünk bele az éjszakába, én meg csak követem őket, és figyelem, ahogy megvilágítja az arcukat a kirakatok neon fényei.
Valami csajok nevetnek a metrószerelvényben, az egyik rázza is a seggét meg minden, de túl fáradtnak érzem magam, hogy lelombozzon vagy ilyesmi, és akkor leszállunk, és megyünk egy rossz irányba, de utána jó felé megyünk.

Ott vagyunk a parton, kapunk jegyet a zenekartól meg iszunk valami vodkát flaskából, meg valami bort, ami íztelennek tűnik, jönnek valahonnan csajok, és én a távoli házakat figyelem, meg valami srác rókázik nem messze tőlünk. Aztán a fedélzetre megyünk, a beengedő srác kérdezi a nevem és mondom, hogy „noir vagyok”, ő meg nézi a vendéglistát és beenged.
Dobozos söröket iszok, és bóklászok fel-alá, aztán a hajó elejébe ülök, hogy elindulhassunk végre. Aztán szól valami kürt, és lassan elindulunk, miközben szól valami zenekar, és körülöttem radikálisan bebaszott rockerek óbégatnak, és kezdek felvillanyozódni, meg élvezni az utat, de valahogy a Luca és a Hibus mintha elvesztette volna a kezdeti lendületét.

Dobozos sört iszok, és kezdek részeg lenni, figyelem a fekete hullámokat, meg a kivilágított várost, és mikor valami híd alá érünk akkor tisztára olyan, mint az a jelenet az Apokalipszis mostból, mikor LSD-vel utazik a srác, és az utolsó hídhoz érnek hogy eljussanak végre Kurtzhoz meg az egész kurva pokol felé.

Valami zenekar szól bentről, én még kint vagyok, hideg van és nincs rajtam az ingem, de nem zavar, mert részeg vagyok, valami széken állok, és úgy utazok ezen a hajón, körülöttem részegek, meg a fekete hullámok, azt hiszem néha üvöltök is a többiekkel, és alapvetően jól érzem magam.

A hajóban vagyok, és sört iszok, már magam sem tudom mennyit, ülök valami széken, és figyelem a Plafon készülődését, 10-15 ember előttük, a vörös szőnyegen, elkezdődik, és hallgatom őket.
Figyelem a Pol-t a dobok mögött, és a fura az egész, mert még sosem láttam ismerősöket zenélni, és az énekesnek néha pszchiedelikusan elszáll a hangja, és tetszik is meg minden, és előre megyek és mondja valaki, hogy ez ”kurva jó” és azt hiszem igaza van.

Aztán vége van ennek is, elindulunk, és monoton léptekkel tesszük meg a rengeteg métereket, én alig élek már, és eszünk valamit a Hibusnál, bezuhanok a Luca mellé félájultan, és akkor olyan mintha már teljesen halott lennék…