A hazugság útvesztői

Szitáló eső hűvöse az arcomon.
A Dead Can Dance templomi nyugalma a lelkemben.

Lélek.

Létezik ez a szó még egyáltalán?
Vagy felzabálta a krómszínű XXI. Század?

Nem tudom biztosan, végül is igazán nem számít, azt hiszem.
Mármint ami a nézőpontomat illeti, mert hiába is illeszteném más gondolataihoz magamat, amikor ez az egész változó félben lévő, folyton gyarapodó dolog (ÉN) már valamelyest megállapodott.

Ingerülten kúszik be esténként a megnyugvás csöndje, hogy megpihenhessen picit a párnám puhaságán, aztán éjszakára itt marad, hogy cigaretta füstben szemléljem valótlan, nem evilági meztelenségét, mint egy visszatérő szeretőt.

Hol vannak azok a gyönyörű, hús illatával telt napok?
Valahol a padláson kuporognak, gyermekkorom játék mackóival.

Csikorognak a gerendák a házban, nyögnek valami láthatatlan erő súlya alól, mintha maga az Őstermészet tenyerelt volna rá, egy meggondolatlan pillanatában.

Nincs kiút a hazugság útvesztőiből, és talán nem is akarunk kijutni. Keress egy kényelmes zugot valamelyik sarokban, és kucorodj össze, hogy megfeledkezzenek rólad!

Valóban ez lenne a megoldás?
Nincsenek válaszok, csak az elkeseredettség fanyar íze a számban.

Csók s bor íze helyett…