Veszett idők

A Beletörődés rusnya pókja szőtt ragacsos hálót körém, amibe menthetetlenül beleragadok. Odakint a borús idő maszatolja szürkére az eget.

Felnézek rá.
Belezuhanok.

Lüktet a halántékom, szomorú zene szól, miközben a tudattalanság fenevadja mocorog a fejemben.

Kitörni! Kitörni! Kitörni!

Üvölti fékvesztetten és reménytelenül vágyódik a tombolás szirmaira az ujjai között, akarja elfeledett harangok zaját:

Az Életet.

veszett időket élek, semmit mondóan egyszerűek a napok.
A folytonosság megszállotjai vesznek körül, és figyelem gépies, előre programozott életük.
Vicsorogva ugranék a Napnak, és ha tehetném puszta kézzel tépném szét a Holdat.

Hazugságot súgnak a szirének, de mégis hiányzik énekük. A morajlás a semmibe veszett, alá zuhant úttalan szakadékok bendőjében, a kiváltság táltosai tüzet nyelnek, hogy belülről égjenek el, gyomrukban rikoltva születnek újjá pompás tollazatú főnix madarak s elemésztik rajukkal a világot, elemésztik dalukkal a földből kiálló acél s üveg tornyokat.

Talán eljön értem a Megváltás, hogy karjaiban tartson egy örökkévalóságba dermedt pillanatig, és én szelíd mosollyal az arcomon fogom meghálálni a szenvedés cseppjeit serlegemben.

A Pók szövögeti tovább börtönöm, érzem acélos fonalát bőrömön. Tüdőmbe szívom a tér szövetét, hogy erőt merítsek az elfeledett művészetek anyagából, hogy megfeszülve pattanjon ki belőlem az ősi világösztön, hogy majd veszett farkasok erejével törhessek kiinnen, eltiporva mindenkit aki az utamba áll, majd egy illatos réten pihenjek meg gyermekien csillogó szemekkel, ahol örökké megpihenhet a bennem raboskodó fenevad.