Elhagyatva

Miféle ákombákomokba feszülnek össze a csillagok parázsló jelei?
Tova tűnt álmokat sodor a messzibe az éjjeli szél, hogy sosem látott vitorlások rongyos köteleiben kapaszkodjanak meg, és valami elfeledett messzeségben hajózva tovább a kelti mesék különösen tarka színű földjére.
A legendák valódiak, a sárkányok kuporogva alszanak valami mélységesen a sziklák alatt, baglyok huhogják szerte szét ködös látomásuk üzenetét, odvas fák között tekergőznek névtelen lények levedlett bábjai.
A szurdokok, és a kihalt hegycsúcsok kövébe ásva szuszognak az ősöreg szellemek, nincsenek rozsdás kardok, s kopott fényű páncélok a vértől áztatott harcmezőkön, valamiféle fáradt megnyugvás vette át a helyüket, egyfajta hibernációs transzba zuhanva mint őrült szakadék mélyében, gőzölgő zugok fortyogó kavalkádjainak sötét mocskában.
A bölcsesség kopott tallárja a szögre akasztva, a kandalló kihűlt hidege a szobában lebeg egyfajta vészjosló rettenetként, mintha hangtalanul sugná a nyilvánvalót: az elmúlás velünk van, a kocsmákba, az ágyad mellett, a lakomáktól roskadozó asztalon.
Kopott képek a mesés könyvekben, néhány molyrágta játék a padláson, begyógyultak a horzsolások, elenyészett a gyerekkor.
Nincstelenűl kóborolva az idők kimerített hajnalán, valamiféle különös dimenziók hasadékaiba zuhanva.

Vacogva.
Elhagyatottan.