Miklós

Öreg volt, mint a világ, a szakálla fakó fehérré kopott. Meg akart halni.

A sarkvidéki barlangok törpéi nem beszélték a nyelvét, saját csettegő-cserregő módjukon társalogtak, érthetetlen szertartásokat jártak, amikor éppen nem a gyáraikban dolgoztak.

Évente egyszer, hiába tiltakozott zokogva, a Végtelen Éjszakába kényszerítették. Útja során minden gyermek ágya mellett hagyott egyet a törpék láthatatlan ajándékaiból, miközben a csöppségek aludtak, az időbe dermedten.

Irigyelte Prométeuszt és Lokit, Sziszifuszt és Júdást. Az ő büntetése kegyetlenebb volt.

Hull a

pelyhes

fehér hó.

/Neil Gaiman: Miklós/