Kopárságodat

Csak távolodik már kifelé a szürkületből, és a háta mögött Azoknak hatalmas, és egekbe nyúló falai, a repedés rajtuk mint villámcsapása az Úr akaratának akár.
Tompult nyugalomban lépked, és maga mögött hagyja az Oszlopokat.

Az egyiket a másik után.
Nem olvassa el a véseteket,
Calliopé csengő nevetésére figyel,
Mi az utolsó viharba veszett.

De belemagyarázza magának, hogy az ott van.
Roncsok teteme az aszfalt mentén.
Szél süvölt zsongva szétgyűrődött testükön át, rozsda harmatot fújva lábai elé és ő megtorpan, hogy rácsodálkozva szemlélje a pusztulás örökkévalóságának pillanatát.
Kabátja zsebéből cigarettát kapar elő, és az örvénylő eget nézi.
Por meg hamu mindenütt, meg ahogyan jajgat a szél a szemetet hordva mindenfelé és mintha őt csúfolná mindaz ami körülveszi, a szabadság vagy mi az isten, de helyette inkább csak a pusztulat meg a kopár mindenség.