Soha Semmi Sehol

Kedveltük az idő csendjét.

Lehunyt szemmel csak a sodródást figyelni, ujjaimon a holdporával, orromban a nephti ópium kráterek illatával, ajkamon valami elmosódott arcú szajha csókjával, és a fejemben vonagló gleccser éles rianások megidéznek egyfajta morajló eksztázis felé készülődést,
ahogyan a betontornyok magasodnak felém,
ahogyan elnyelik a kínlódó lelkeket, és elemészti belülről a hitet és valami érzéketlenségbe hajszol titeket, miközben én vakon és némán meg süketen vacogva a mindenség katedrálisának cellájából figyelemmel kísérem szilánkokra hullásotok evangéliumát.

Voltak pillanatok a sivárságban amikor a pusztaság szólított magához,
És voltak idők mikor a mélységben lelhettem csak megnyugvást, és a horizonton túli sétáim csak a feledésről szóltak, miközben semmit sem kerestem odakint lázas ürességben, és pirkadatkor botorkáltam haza meztelen talpal és éles és hideg kövek ropogtak a lábam alatt, és olykor elfeledtem mindent, hogy eonokkal ezelőtti tetteimre emlékezzem görnyedten virrasztva mellettük, izzadtan és láztól forró testtel, miközben vadul kacagó lények köröztek felettem, és persze Leng fennsíkján kóboroltam dideregve mikor Kaddath kapuját kerestem furcsa színű jégmezők kegyetlen fogságában.

De nem volt Soha Semmi Sehol.