Tébolyult Tétlenségben

Láttam szárnyaid feketélleni folyók zúgó áradatán.
Különös karmazsinba burkolóztak lépteid.

Érintése nyomán hajnal hasad, és a város mint valami termeszvárrá formálódott látomás.
Nyüzsgése elvont metaforaként izzik fel a szemek mögött, és valami hosszan elnyújtott hangként oldódik alá. Kegyetlenségbe taszítva el magától fodrozódik tovább, hol talán a mélyűrbe temetkezik bölcsőként fogva fel a vonaglás paradigmájának geometriáját.
Lüktetésben halódva és néha zavarodottan ocsúdva fel!
Kellemek között bábbá burkolózva bámul bábel tornya felé,
elveszik teteje a messzeségben, mint acél és üveg szálka a mindenhatóság tézisének felfoghatatlanságában.

Macska lopózik konténerek bősége mellé.
Mögötte odvas sikátorok, hol valahol a méhükben meszkalin kultuszok burjánzanak tébolyult és üressé fakult tétlenségben.
Göcsörtössé görnyedve csak a levedlett gubóját zabálja fel.
Távoli mélységek moraja kísért és ott lopózik lépteid hazug zajában, a kátrányossá olvadt éjszaka súlya alatt, ami eső áztatta köpönyegként terül rád, és a bűzét hordozza mindannak ami valójában voltál,
mégis, mikor eonokkal ezelőttről valami különös visszhangja hallatszik …..-nak időtlenségbe börtönzött vonyításának, és beleremegnek az ódon épületek falai,
a metró alagutak sötétjéből kiutat talál, hogy feledésbe mártsa és valami forró viasszá lényegüljön át, varázsszavakat suttog a légmentességbe zárult szobának,
és csak a zaj! A zaj!
Ami határtalan és semmit mondó liturgiája valami elveszettnek, amit életre hívtál pusztán csak a látomások erejének táncával.

Viszolyogva vonyítva tartva magától el.