Kockázatos

Mozdulatlanságba bénította a világot az éjszaka; mint sötétben kúszó fekete pikkelyes kígyó félelemtől reszkető áldozatait.
Ott lappang a kertek alatt.
A gyík sütkérezik a lámpáson, mozdulatlan ő is, melengeti magát a mécses fényében.
Valami különös, áhitatos érzés telepszik rám, magam sem tudom miért, füstölő illat kel birokra a szobában lebegő cigaretta füsttel.

Nem tudom melyikük győz.

Szeretem azt hinni, hogy valami különös csodának vagyok szemtanúja ilyenkor, mint a születés vagy a halál pillanatában.
Még egyiket sem láttam.
De néha érzem, hogy megfeszülnek a világok falai, és elhagy minket egy lélek, hogy születhessen egy másik.

Ritkán vesszük észre a pillanatot.
Azt hiszem benne rejlik minden kérdésre a válasz, ha oda figyelünk rá legbelül, és figyelmen kívül hagyjuk a Test érzékszerveit.

Halk dobszó a hangfalakból.
Lágy énekhang.

Amikor a zene és a környezeted összekapaszkodik, ezzel valamilyen mély élményt adva.
A Dead Can Dance hangjai tökéletesen passzolnak ehhez a „mélyérzéshez” ahogy elmerülsz a hangokba, úgy talán önmagadban is.
Meditáció a magam módján, vagy hát igazából nem is tudom.
Az ilyen esték visznek közelebb önmagam megismeréséhez.
Bár még nem látom, hogy ebből mi hasznom származik.

Talán semmi.
Talán csak egy újabb üres este.
Talán csak megváltom a világot.
Legalább is a sajátomat.
Falakat húzok fel, és döntök le.
Megerősítem magamban a dolgokat, vagy éppen gyengítem őket.

Lehet hogy semmi sem történik.
Ülök a gép előtt és írom ezeket a szavakat.
Aztán rágyújtok és alszom.
Lehet semmi sem történt.

Csak képzelem az érzéseket.
A bennem fortyogó dolgokat.
Ahogy felbugyognak bennem új dimenziókat nyitva előttem.

Lehet csak egy képzelet gazdag agyszülemény saját magam hiteleségének az igazolására.
Nagyon bizonytalan dolgok ezek. Mint a jégpáncél a talpunk alatt.
Nem tudni, hogy melyik lépésnél szakad be alattunk.

Kockázatos.
Azt hiszem.