Figyelem

Fény ömlik be az ablakon, figyelem, ahogy ráfolyik a kezemre, ott marad picit, aztán egy tócsába gyűlik össze a padlón.
Most csinálnék egy papírhajót, hogy ússzon rajta picit, aztán megunnám, és a sorsárra hagynám a Fénytócsában, láthatatlan legénységével együtt.
Gyerekoromban volt egy gondolat, ami sokáig foglalkoztatott, hogy mit csinálnak a játékok, ha hátat fordítok nekik, aztán ebből filmet is csináltak Toy Story címmel, és tovább már nem törődtem a témával, és azt hiszem akkoriban már nem is játszottam velük.
A játékok köszönik szépen, jól vannak, egy karton dobozban pihenik ki a gyerekkoromat, és csendben várják a jövőjüket.
A plüss állatok egy utolsó ölelésről álmodnak, a játék katonák egy mindent eldöntő gigantikus háborúról.
Egyszer talán valóra váltom vágyukat.
Hálám jeléül.

Figyelem magam.
Most is.
És meglepődve észlelem, hogy jól vagyok, sőt a körülményekhez képest kiválóan, valami pozitív érzés leng körbe, magam sem tudom miért.

A mindenféle párkapcsolattal kapcsolatos paráim elmúltak, átváltoztak valami teljesen szelíd dologgá, és azt hiszem jól érzem magamat a bőrömben, persze itt ott még toldoznám foltoznám picit, de tényleg nincs okom panaszra.
Nem akarok radikálisan megváltozni, nem akarok átváltozni valaki mássá, nekem ez így nagyon megfelel, aki vagyok, a fiú a gép előtt, aki most veszettül gépel, az Operaház Fantomja pólójában.
A hátán egy maszkkal, kócos, fésületlen hajjal.