Kettő között

Túlságosan éber vagyok az alváshoz, és túlzottan fáradt hogy valami értelmessel töltsem ki az időt.
Folyton ez a kettő közötti állapot.
Sötétben szívott cigaretta parázs az ujjaim közt.

Fény, füst, misztikus derengés, stb.

A saját magam taposta ösvényét járom körbe-körbe, unottan ismétlem tetteim, és unottan számolok be róla itt.
Van megoldás. Persze hogy van.
Csak valahogy olyan messzi, és távoli, és valahogy erőtlennek érzem magamat, hogy valami leheletnyi erőfeszítést tegyek a saját előre haladásom érdekében.

Mintha lerobbant volna a lift fél úton, két emelet között.

Elcsépeltnek érzem ezeket a sorokat, és klisésnek ezt az egészet, ami körül vesz, mintha már megtörtént volna ez, mintha már láttam volna ezeket az arcot, folytonos deja vu-k, egyensúlyozás a lét és az illúzió vékony hártyáján.

Az X-re nézek, hogy mentés nélkül kilépek a szövegszerkesztőből, és a feleslegessé vált bit-ek és byte-ok szakadékába hajítom ezt is.

Káosz elméletemmel játszok; egy szóra bökök, ha páros a betűinek száma akkor marad, ha páratlan akkor egy klikk és sikoltva zuhannak a semmibe a betűk.

Ösvényét…páros…marad

Fáradt vagyok, de valahogy mégsem…egyszer egy nyáron megvártam a pirkadatot, figyeltem ahogy szinte észrevétlenül változott meg minden…halvány derengés támadt fel először, aztán szépen elborított mindent a fény, a madarak daloltak, és valahogy szépnek tűnt ez az egész.

Gondolom most is az.
De még messze vannak a sugarak és tuti hogy nem várom meg a fényt.
Marad a cigi, a kígyózó füst, meg a „misztikus derengésben ragyogó” parázs…