vasárnap, február 12, 2006

Hó, Tükör, Almák

Nem tudom, miféle szerzet ez a lány. Senki sem tudja. Az anyja belehalt abba, hogy megszülte, de ez még nem magyaráz meg semmit.
Azt mondják, bölcs vagyok, de tévednek, mert csak töredékeket, az idõben megdermedt pillanatokat láttam meg a víz felszínén, vagy a tükrömben. Ha bölcs lennék, nem próbálom megváltoztatni, amit láttam. Ha bölcs lennék, megöltem volna magam, melõtt találkoztam vele, mielõtt elõször találkoztam az apjával.
Bölcs és boszorka, mondják rám. Álmaimban és a tükrözõdésekben láttam a férfi arcát: tizenhat évig álmodoztam róla, mielõtt átlovagolt a hídon aznap reggel és a nevemet tudakolta. Fölsegített a lovára és együtt mentünk el kis kunyhómba, hol arcomat aranyló hajába temettem. A legjobbat akarta, királyi joga volt.
Szakálla rézvörös volt, de nem a királyt láttam benne, akkoriban még mit sem tudtam az uralkodókról. A szerelmem volt. Mindent elvett tõlem, amit akart, királyi jogán kérte, de másnap visszatért hozzám és a következõ napon is: szakálla oly vörös, haja oly arany volt, szeme a nyári ég kékje, bõre bronzszínû a nap sugaraitól.
Leánya még gyermek volt: alig öt éves lehetett, amikor a palotába érkeztem. Toronybéli szobájában anyja képe lógott a falon - magas asszony, haja sötét, akár a tölgyfa, a szeme mogyoróbarna. Leánya halottsápadtnak látszott hozzá képest.
A leány nem evett velünk.
Nem tudom, hol étkezett.
Saját szobám volt. Férjem a király, szintúgy saját szobájában lakott. Mikor szüksége volt rám, értem küldetett, én pedig mentem és örömet szereztem neki, és õ örömet adott nekem.
Egy éjjel, pár hónappal az után, hogy a palotába érkeztem, a leány meglátogatott a szobámban. Hat éves volt. Lámpás fényénél hímeztem éppen, a halvány, pislákoló fényben meresztgettem a szemem. Mikor fölnéztem, egyszer csak ott állt.
- Hercegnõ?
Nem szólt. Szeme, s haja fekete volt, akár a szén, ajkai vörösebbek a vérnél. Fölnézett rám és elmosolyodott. Fogai még a gyenge lámpás fényénél is élesnek tûntek.
- Miért nem vagy a szobádban ilyen késõ este?
- Éhes vagyok - úgy mondta, mint minden gyermek.
Tél volt, ilyenkor a friss étel a nyári napfényt és a melegséget idézte, a szobámban azonban szárított almákat lógattam a gerendákról. Levettem egyet és odaadtam neki.
- Tessék.
Az õsz a szárítás és a begyûjtés ideje, az almaszüret és a libahízlalás évszaka. A tél az éhség, a hó és a halál ideje, a tél közepe pedig a lakomáké, amikor a liba zsírját a disznó bõrébe dörzsöljük és õszi almát rakunk a szájába, aztán megsütjük és jóllakunk belõle.
Elvette a szárított almát, és rágcsálni kezdte éles, sárga fogaival.
- Finom?
Bólintott. Mindig megrémített a kis hercegnõ, de akkor melegséget éreztem és ujjaimmal gyengéden megcirógattam az arcát. Rámnézett és elmosolyodott - oly ritkán tette -, aztán hüvelykujjam tövébe mélyesztette a fogait, a vénuszdombomba, és inni kezdte a véremet.
Felsikoltottam a fájdalomtól és a megdöbbenéstõl, de rám meredt, én pedig elhallgattam.
A kis hercegnõ a kezemre tapasztotta a száját, és nyalogatta, szívta, és kortyolt belõlem. Mikor befejezte, elment, s ahogy a sebemre néztem, az bezárult és gyógyulni kezdett. Másnapra már csak egy réginek tûnõ heg maradt: mintha gyermekkoromban vágtam volna meg egy késsel, talán.
Megdermesztett a leány, uralkodott rajtam és birtokolt engem. Ez jobban megrémisztett, mint az, hogy a véremet szívta. Attól fogva éjszakára bezárkóztam a szobámba, elreteszeltem az ajtómat és a kováccsal rácsokat készíttettem az ablakaimra.
Férjem és szerelmem, a király egyre ritkábban küldetett értem, olyankor pedig mindig kába, fáradt és zavart volt. Többé már nem úgy szeretett, ahogy egy férfi és nem engedte azt sem, hogy a számmal okozzak neki gyönyört: csak egyszer próbáltam meg, akkor nagyon megriadt és zokogni kezdett. Elhúztam a fejemet és átöleltem, amíg a zokogás abbamaradt. Elaludt, akár egy gyermek.
Végigsimítottam a bõrén, telve volt számtalan régi heggel, ezekre azonban nem emlékeztem azokból az idõkbõl, amikor udvarolt nekem, csupán egyrõl tudtam: az oldalán egy vadkan sebezte meg fiatalkorában.
Hamarosan csupán árnyéka volt annak az embernek, akit megismertem és megszerettem akkor, a hídon. Csontjai kéken és fehéren ütöttek át a bõrén. Végig mellette voltam: kezei hidegek, akár a kõ, tekintete homályos és fakó, haja és szakálla kócos. Gyónás nélkül halt meg, bõre tetõtõl talpig telve apró, régi hegekkel.
Alig volt súlya. A föld jéggé fagyott, nem tudtunk sírt ásni neki, így kövekbõl raktunk halmot a teste fölé, emlékül csupán, még a téli koplalástól éhes vadaknak sem maradt belõle sok.
Királynõ lettem, fiatal voltam és bolond.
Alig tizennyolc nyarat láttam még és most már nem tenném, amit akkor tettem.
A szívét most is kivágatnám. De levágatnám a fejét, a karjait, a lábait is. Kibeleztetném, aztán figyelném, ahogy a fõtéren a hóhér fújtatókkal szítja a tüzet, amíg minden tagja el nem ég. Ijászokat állíttatnék a térre, akikkel lelövetnék minden madarat, kutyát, vagy patkányt, ami a közelébe merészkedik. És nem hunynám le a szemem, amíg a hercegnõbõl csak hamu marad, amit széthord a szél.
Nem tettem meg mindezt, és megfizettem hibámért.
Azt mondják, becsaptak, hogy nem az õ szíve volt, hanem egy állaté. Talán egy szarvasé, vagy vadkané. Ezt mondják, de tévednek.
Mások (és ez az õ mûve, nem az enyém), hogy nekem adták a szívét és én megettem. A hazugságok és féligazságok úgy kavarognak, akár hópelyhek a szélben, eltakarják azt, amit láttam, amire emlékszem. Olyan táj, amit havazás után nem lehet fölismerni, ilyenné tette az életemet.
Szerelmem testén, apja testén megannyi apró heg volt, a combján, lágyékán és a hímtagján, amikor meghalt.
Nem mentem velük. Nappal vitték el, amíg aludt, amikor a leggyengébb volt. Az erdõ sûrûjébe vitték, ott kigombolták a blúzát és kivágták a szívét, aztán otthagyták holtan, egy vízmosásban.
Az erdõ sötét hely, sok királyság határa: senki sem olyan ostoba, hogy fennhatóságot követeljen fölötte. Törvényenkívüliek élnek ott és rablók, akár a farkasok. Az ember keresztülvághat az erdõn úgy, hogy senkivel sem találkozik, de mindenütt tekintetek követik útját.
Elhozták a szívét. Tudom, hogy az övé volt - nincs olyan õz, vagy szarvas, aminek halála után is tovább dobog a szíve.
A szobámba vittem.
Nem ettem meg: föllógattam a szobámban az ágyam fölé, a kötélre berkenye bogyóit és fokhagymákat is fûztem.
Odakint lehullott a hó, eltakarta vadászaim nyomát és a leány apró testét.
A kováccsal levetettem a rácsot az ablakomról, és minden délután eltöltötem egy kis idõt a szobámban ülve, ahonnét addig néztem az erdõt, amíg be nem sötétedett.
Mint már említettem, az erdõ nem volt lakatlan. A tavaszi vásár idején néhányan elõjöttek közûlük: pénzéhes, vad és veszélyes emberek, némelyik torz - törpék és gnómok, púposok, másoknak hatalmas fogaik voltak és üres tekintetük, vagy karmos ujjaik, hosszú ízületekkel. A tavaszi vásárra elõbújtak az erdõbõl, nem sokkal azután, hogy elolvadt a hó.
Leányként sokszor árultam a vásárban, s már akkor is megrémisztettek az erdei népek. Utazóknak jövendöltem: egy tál vízbõl jósoltam, késõbb pedig, mikor már idõsebb voltam, egy csiszolt üvegbõl, aminek az egyik oldalát ezüsttel vonták be - egy kereskedõtõl kaptam ajándékba, akinek megleltem elkóborolt lovát egy tál tintába nézve.
A kereskedõk is féltek az erdei népektõl, portékájukat erõsen rögzitették a pultjaikhoz - még a szíjakat és a süteményeket is odaszögezték. Mondják, aki nem szögezi oda, annak ellopják az áruját és elszaladnak, elmajszolják a süteményeit, bõrszíjjal csapkodva körülötte.
Pedig az erdei népeknek volt pénzük: egy-két érme, néha megzöldült már a rozsdától a földben töltött hosszú idõ során. Az érmére veretett arcképek még legidõsebbjeink számára is ismeretlenek voltak. Volt eladni való portékájuk is, így a vásár zajlott tovább, kiszolgálva a törpéket, gnómokat és a rablókat (ha elég ravaszak voltak), akik távolról jött utazókra lestek, akik az erdõn túlról érkeztek, vagy õzre vadásztak (ez a törvények szerint rablás volt, ugyanis a szarvas jószágok a királynõt illették).
Lassan teltek az évek, és népem azt mondta, bölcsen kormányzom az országot. A szív még mindig az ágyam fölött lógott, éjszakánként lágyan lüktetett. Ha bárki is gyászolta volna a gyermeket, nem mutatta: akkoriban rettegtek tõle, és azt mondták, örültek, hogy megszabadultak tõle.
Telt-múlt az idõ, öt vásár követte egymást, egyik keservesebb, szegényesebb, mint a másik. Egyre kevesebb erdõlakó bújt elõ évrõl évre, és a kevesek, akik eljöttek, fásultak és egykedvûek voltak, az ötödik évben pedig már alig egy maréknyian jöttek - riadt, apró, bozontos népek. Az árusok már nem szögezték oda az árujukat a pultokhoz.
Mikor véget ért, a vásár védnöke meglátogatott apródja kíséretében. Már ismertem régebbrõl, mielõtt még királyné lettem volna.
- Nem úgy jöttem hozzád, mint királynõmhöz - mondta.
Nem feleltem. Hallgattam.
- Azért jöttem hozzád, mert bölcs vagy - mondta. - Mikor gyermek voltál, megleltél egy elkóborolt lovat a jósmedencédbe nézve. Mikor felcseperedtél, a tükrödbe nézve megtaláltál egy elveszett gyermeket, aki eltévedt az anyja mellõl. Ismered és megtalálod az elrejtett dolgokat. Királynõm - mondta -, mi történik az erdei népekkel? jövõre már nem lesz tavaszi vásár. A többi királyságból is egyre ritkábban jönnek a kereskedõk, az erdei népek pedig csaknem eltûntek. Még egy ilyen év és éhen veszünk.
Megparancsoltam a szolgálómnak, hogy hozza elém a tükrömet. Egyszerû tükör volt, ezüsthátú üvegkorong, amit szarvasbõrbe tekerve õriztem a ládámban.
Elém hozták, én pedig belenéztem:
Tizenkét éves volt, többé már nem gyermek. A bõre még mindig sápadt, haja és szeme szénfekete, ajkai vérvörösek. Ugyanazokat a ruhákat viselte, amiben utoljára láttam - ugyanaz a blúz és szoknya -, de sokat foldozott, viseletes darabok voltak immár. Bõrkabátot terített a vállára, apró lábaira bõrbõl készült zsákokat húzott.
Az erdõben állt egy fa mellett.
Amíg figyeltem, ide-oda surrant egyik fától a másikig, bokrok mögé kuporodott, akár egy állat: denevér, vagy farkas. Követett valakit.
Egy szerzetes volt, darócruhát viselt, mezítláb járt, szakálla és tonzúrája igencsak megnõtt és ápolatlan volt.
A fák mögül figyelte. Végül a szerzetes lepihent éjszakára, tûzifát gyûjtött és száraz fûcsomót használt gyújtónak. Kámzsájának redõi közül tûzkövet húzott elõ és kis szelencét, annak oldalán csiholt szikrákat. Nemsokára lobogott a tûz. Egy vörösbegy fészkében két tojást talált, ezeket megette nyersen.
Üldögélt a tûz fényénél, a leány pedig elõbújt rejtekébõl. Lekuporodott a tûz túloldalán és rámeredt. A szerzetes mosolygott, mintha rég találkozott volna emberrel és intett, hogy jöjjön mellé.
Fölállt és megkerülte a tüzet, aztán kartávolságnyira megtorpant és várt. A szerzetes rézérmét kotort elõ és odavetette neki. A leány elkapta, biccentett és mellé térdepelt. Meghúzta a szerzetes dereka köré kötött kötelet és leoldotta róla a kámzsát. A férfi teste szõrös volt, akár egy medvéé. Hátradöntötte a mohára, egyik kezét lassan, akár egy pók, a szõrcsomókra simította és megmarkolta a hímtagját, másik kezével a szerzetes bal mellbimbója köré rajzolt köröket. A férfi lehunyta a szemét és egyik hatalmas tenyerével a szoknya alá túrt. A leány szájába vette a mellbimbót, lágy bõrét a szõrös, barna testhez nyomta.
Belemélyesztette a fogait a mellkasába. A férfi szemei fölpattantak, aztán lecsukódtak, õ pedig ivott.
Meglovagolta, miközben ivott. Aztán lábai közül vékony, feketés folyadék szivárgott elõ...
- Tudod, miért nem jönnek utazók a városunkba? Mi történik az erdei népekkel? - kérdezte a vásár védnöke.
A szarvasbõrrel letakartam a tükröt és azt mondtam, személyesen gondoskodom róla, hogy az erdõ ismét biztonságos legyen.
Muszáj volt, bár rémülettel töltött el. Én voltam a királynõ.
Egy ostoba asszony talán az erdõbe ment volna, hogy elfogja a teremtést, de egyszer már ostoba voltam, nem akartam még egyszer az lenni.
Könyveket bújtam, cigányasszonyokkal beszéltem (akik a hegyekbõl jöttek, délrõl és elkerülték az északra és nyugatra húzódó erdõt).
Fölkészültem és beszereztem mindent, amire szükségem lehet, aztán, mire lehullott az elsõ hó, készen álltam.
Mezítelenül mentem, fel a szabad ég alá, a palota legmagasabb tornyába. A fagyos szél csípte testemet, libabõrös lett a karom, a lábam, mellkasom. Egy ezüst tálkát és egy kosarat hoztam magammal, amiben ezüst kés hevert, egy ezüst tû, fogó, egy szürke köpeny és három zöld alma.
Letettem õket és mezítelenül vártam fázva és alázatosan. Ha egy férfi látott volna, akkor nem tudta volna levenni rólam a szemét, de senki sem leselkedett. Felhõk hömpölyögtek az égen, szétfoszlottak egy helyütt és a résen átsütött a hold.
Fogtam az ezüst kést és megvágtam a bal karom - egyszer, kétszer, háromszor. A vér a tálkába csöpögött.
A nyakamban lógó üvegcsébõl finom, barna port szórtam hozzá, szárított füvekbõl, varangybõrbõl és más dolgokból készült. Megsûrítette ugyan a vért, de nem alvasztotta meg.
Fogtam a három almát, megszurkáltam õket az ezüst tûvel, aztán a tálkába tettem és benne hagytam, míg a tél elsõ hópelyhei lassan a bõrömre, az almákra és a vértócsába hullottak.
Mikor a hajnal fényeitõl földerengett az ég alja, a szürke köpönyegbe burkolóztam, fogtam a vörös almákat és a fogóval egyenként a kosárba tettem õket. A vérbõl és a barna porból semmi sem maradt a tálkán, csak az ezüst patinásodott meg egy kicsit.
A tálkát elástam, aztán bûbájt szõttem az almákra (ahogy egykor magamra, ott a hídon), amitõl ropogósnak és ízletesnek tûntek, a karmazsin pír pedig a friss, meleg vér színében csillogott.
A fejemre húztam a köpönyeg csuklyáját, szalagokat, hajdíszeket tettem az almák mellé és besétáltam az erdõbe egyedül, míg végül megleltem a lány búvóhelyét: egy magas, homokkõ szirt oldalában volt, ahol számos barlang nyílt a külvilágra. Fák és sziklatömbök hevertek szerteszét, én pedig halkan siettem fától-fáig anélkül, hogy bármi zajt csaptam volna. Végül találtam egy búvóhelyet. Figyeltem, vártam.
Pár óra elteltével egy csapat törpe bújt elõ a barlangból - undorító, torz, szõrös kis emberfajzatok, a vidék õslakói. Mostanság már alig látni õket errefelé.
Eltûntek a fák között és nem vették észre, bár egyikük éppen az én búvóhelyemül szolgáló szikla tövében végezte el a dolgát.
Vártam, de több nem bújt elõ.
Odasétáltam a barlang szájához és bekiáltottam rekedt, öreg hangon.
A hüvelykem tövében lüktetni kezdett a heg, ahogy elõbukkant a sötétségbõl, mezítelenül és egyedül.
A mostohalányom tizenhárom esztendõs volt és semmi sem csúfította el tökéletes, sápadt testét, kivéve a bal mellén éktelenkedõ sebhelyet, ahonnan a szívét vágattam ki oly régen.
Combjának tövében fekete, nedves folt látszott.
Engem figyelt, amint csuklyám rejtekében álltam és mohó tekintettel méregetett.
- Szalagok, jóasszony - károgtam. - Csinos szalagok a hajába...
Rám mosolygott és hívogatóan intett. A kezemen lévõ heg ellenállhatatlanul húzott felé. Azt tettem, amit terveztem, de sokkal gyorsabban: elejtettem a kosaramat és felvisítottam, mint egy igazi öregasszony, és futásnak eredtem.
Szürke köpönyegem jól elrejtett az erdõben, nem ért utól.
Visszatértem a palotába.
Nem láttam, hogyan történt. Elképzeltem, hogy csalódottan és éhesen visszatért a barlangjába és megtalálta elejtett kosaramat.
Vajon mit tett?
Szeretem úgy képzelni, hogy elõször eljátszadozott a szalagokkal, belefûzte hollófekete hajába, vagy sápadt nyaka köré fonta.
Aztán kíváncsian félretette a szalagokat, hogy megnézze, mi minden van még a kosárban és meglátta a vörös, vörös almákat.
Természetesen friss illatuk volt, és szaglottak a vértõl, õ pedig éhes volt. Elképzelem, amint az arcához érinti, hogy érezze a hûvösségét.
Aztán kitátja a száját, és nagyot harap belé...
Mire visszatértem a szobámba, a szív, ami az almákkal, füstölt húsokkal, szárított növényekkel együtt lógott a mennyezetrõl, nem dobogott már. Csak csüngött halkan, élettelenül, én pedig ismét biztonságban éreztem magam.
Azon a télen sok hó esett, és késõn kezdett olvadni. Mind éhesen vártuk a tavaszt.
A tavaszi vásár kicsit javult abban az évben. Az erdei népek még mindig kevesen voltak, de legalább eljöttek, akárcsak az utazók az erdõn túlról.
Láttam, amint a kis, szõrös törpék, akik a barlangban laktak, üvegekre, kristályokra és kvarckõre alkudoznak. Ezüst érmékkel fizettek - mostohalányom bûnös üzérkedésének gyümölcsével. Mikor az emberek hírét vették, mind hazarohantak szerencsekristályaikért, fésülködõ tükreikért, olykor egész ablaktáblákkal tértek vissza.
Egy ideig azon tûnõdtem, megöletem a kis emberfajzatokat, de nem tettem. Amíg a szív némán, élettelenül csüng, biztonságban voltam, akárcsak az erdei népek és az én népem is.
Elmúlt a huszonötödik nyaram, mostohalányom két éve ette meg a mérgezett almát, amikor egy herceg érkezett az udvaromba. Magas volt, nagyon magas, hûvös zöld tekintete szinte világított kreol arcából.
Kisebb kísérettel érkezett: elég erõs, hogy megvédjék magukat, de elég kicsi ahhoz, hogy egy uralkodó - mint jómagam - ne érezze fenyegetésnek.
Gyakorlatias voltam: országaink szövetségére gondoltam, arra, hogy a birodalom az erdõtõl, dél felé egészen a tengerig érhet. Eszembe jutott aranyhajú szerelmem, aki halott, immár nyolc éve, és éjszaka meglátogattam a herceget szobájában.
Nem vagyok ártatlan, bár elhunyt férjem volt az elsõ szerelmem, bárki bármit is állít.
A herceg elõször izgatottnak tûnt. Kérte, hogy vegyem le a hálóingem, aztán a nyitott ablak elé állított, amíg hideg nem lett a bõröm. Aztán megkért, hogy feküdjek hanyatt, kezem összefonva a mellemen, szemem tágra nitva, de csak a mennyezetet bámuljam. Arra kért, hogy ne mozduljak, és alig lélegezzek. Kérte, hogy ne szóljak semmit. Széttárta a lábamat.
Azután belém hatolt.
Ahogy elkezdett mozogni, éreztem, hogy elemelkedik a csípõm, éreztem, ahogy fölveszem a ritmust, minden mozdulatát. Felnyögtem. Nem bírtam visszatartani.
Férfiassága kicsúszott belõlem, én pedig lenyúltam és megérintettem sikamlós hímtagját.
- Kérlek - mondta halkan. - Ne tégy semmit, csak heverj a kövön, oly hidegen és oly gyönyörûen.
Megpróbáltam, de akármi tette is férfiassá, elszállt, aztán nem sokkal késõbb, mikor elhagytam a szobáját, szitkai és zokogása még mindig a fülemben csengtek.
Másnap kora reggel teljes kíséretével együtt továbbindult és az erdõnek vette útját.
Elképzelem, hogyan kuporgott lágyéka csalódott csomóként férfiassága tövében, elképzelem szorosra zárt ajkait. És magam elõtt látom, hogyan lelt rá végül a kis csapat mostohalányom kristály-üveg koporsójára. Oly sápadt. Oly hideg. Mezítelen, alig több mint gyermek és halott.
Szinte érzem, hogyan támad föl férfiassága, hogyan izzik föl a kéjvágy, miközben hálálkodik jó szerencséje miatt. Elképzelem, ahogy megalkuszik a kis szõrös emberfajzatokkal - aranyat és fûszert kínál a kristályhalom alatt fekvõ gyönyörû holttestért.
Vajon önként átadták neki? Vagy csak végigmérték felfegyverzett embereit és rájöttek, nincs választásuk?
Nem tudom, nem voltam ott. Nem olvastam a jósmedencébõl. Csak el tudom képzelni...
Kezek, amint lehúzzák az üveglapot halott testérõl, amint hideg arcát cirógatják, megmozgatják karjait és az öröm, amiért a holttest még ép.
Vajon ott helyben magáévá tette? Vajon elvitte egy rejtett helyre, mielõtt meghágta?
Nem tudhatom.
Kirázódott a torkán akadt alma? Vagy lassan nyíltak föl szemei, miközben döngölte, talán szétnyíltak vérvörös ajkai, és éles, sárga fogai a nyakába vájtak, hogy vérét szívják, amivel lemosta az almám mérgét.
Csak elképzelhetem, nem tudhatom.
Csak ennyit tudok: arra ébredtem, hogy a szíve ismét lüktet az ágyam fölött, és sós vér hullik alá. Fölültem. A kezem égett és pulzált, mintha bevertem volna egy kõbe.
Dörömböltek az ajtómon. Féltem, de királynõ vagyok, nem mutathatom ki. Kinyitottam az ajtót.
Elõször a herceg emberei jöttek be és körbevettek, rám emelve kardjaikat.
Aztán a herceg jött be és arcul köpött.
Végül besétált õ maga, ahogy annak idején, mikor királyné lettem, õ pedig hatéves gyermek. Nem változott meg. Nem igazán.
Levágta a kötelet, és egyenként leszedte róla a berkenyét, aztán a fokhagymagumókat, amik kis csomóba száradtak már az évek során, azután megfogta lüktetõ szívét - apró dolog volt, alig nagyobb egy kutyáénál -, amibõl vér szivárgott a kezére.
A körmei nagyon élesek lehettek: fölnyitotta velük a keblét a sebhely mentén, kitárulkozott tátongóan üres mellkasa. Egyszer megnyalta a szívét, aztán mélyen a mellkasába dugta.
Láttam, ahogy ezt tette. Láttam, ahogy összezárja a sebet a mellén, ami lassan behegedt, aztán elhalványult.
A herceg aggódva nézte a jelenetet, mégis a válla köré fonta a karját és álltak egymás mellett, vártak.
A lány pedig hideg maradt, a halál pírja ott maradt az ajkain, a herceg vágya pedig nem lanyhult.
Elmondták, hogy összeházasodnak és egyesítik birodalmaikat. Elmondták, hogy ott leszek velük az esküvõjük napján.
Kezd meleg lenni idebenn.
Szörnyû dolgokat mondtak rólam az embereknek, egy kis igazsággal fûszerezték, hogy ízletesebb legyen, de hazugság volt a töltelék.
Megkötöztek és egy kis kõcellában tartottak fogva a kastély alatt. Egész õsszel ott maradtam. Ma kihoztak a cellából, letépték rólam a ruháim maradványát, megfürdettek, aztán leborotválták a hajamat és a szõrt az ágyékomról, majd libazsírt dörzsöltek a bõrömbe.
Havazott, miközben négy ember, kettõ a kezeimnél, kettõ a lábaimnál fogva, kiterpesztve végigvitt az utcákon és ebbe a kemencébe zártak.
A mostohalányom hercege oldalán állt, engem nézett, megalázottságomat, de nem szólt semmit.
Bedobtak a kemencébe, rikoltoztak, kiáltoztak közben a népek, én pedig utoljára még láttam, ahogy fehér arcára rátelepszik egy hópihe és megtapad, anélkül, hogy elolvadna.
Becsukták mögöttem a kemence ajtaját. Egyre melegebb lesz idebenn, odakint pedig énekelnek és táncolnak, a kemence oldalát csapkodják.
Õ nem nevetett, nem énekelt, nem szólt. El sem fordult, szenvtelen arccal nézett rám és egy pillanatig láttam magamat tükrözõdni a szemében.
Nem sikoltok. Nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Megkaphatják a testem, de a lelkem és a történetem csak az enyém és meghal velem együtt.
A libazsír kezd megolvadni, gyöngyözõ cseppekben ül ki a bõrömre. Egy szót sem szólok. Nem is gondolok többé rá.
Helyette inkább a hópihére gondolok, ami az arcára hullott.
A hajára gondolok, ami fekete, akár az ében, az ajkára, ami vörös, akár a vér, és a bõrére, ami hófehér.
/Neil Gaiman/

16 Comments:

Anonymous dzso said...

Noir, van még ehhez hasonlód?
ez valami hihetetlen jó volt.
ha van, küldd el nekem kérlek!

10:50 du.  
Anonymous noir said...

(lehet hogy nem így gondoltad)
Megint Világvége
Rosszul kezdõdött a nap. Pucéran ébredtem a saját ágyamban, sajgott a gyomrom és pokolian éreztem magam. Az ablakon nyúlós, fémszerû fény ömlött be, színe leginkább egy fejfájásra emlékeztetett. Délutánra járhatott az idõ.
A szobában hideg volt, jégvirág lepte be az ablakot. A lepedõ cafatokban, körülöttem mindenütt állati szõr, ami szúrt és csiklandozott.
Arra gondoltam, hogy ágyban maradok egy hétig - mindig kifáraszt az átalakulás -, de rosszullét tört rám, kénytelen voltam kikászálódni az ágyból és a fürdõszobába támolyogni.
Megint jöttek a görcsök, az ajtófélfába kellett kapaszkodnom és kivert a hideg veríték. Talán lázas voltam, reméltem, hogy nem betegedek le.
A görcs egyre erõsödött a gyomrom táján. Szédültem. A padlóra roskadtam, aztán okádtam, mielõtt még elérhettem volna a vécécsészét.
Büdös, sárga lé buggyant elõ, benne egy kutya mancsa, talán egy dobermanné, nem tudom. Egy krumpli héja, sárgarépa és kukorica, félig megrágott hús cafatjai és néhány ujj. Elég aprók voltak, sápadtak, egy gyermek ujjai lehettek.
- A picsába.
A görcsök alábbhagytak, az émelygés is múlóban volt. Térdeltem a padlón, bûzös nyál csorgott a szám sarkából és az orromból, arcomon a rosszullét könnyei peregtek.
Amint jobban éreztem magam, összeszedtem az ujjakat és a mancsot, aztán lehúztam a vécén.
A mosdóban kiöblítettem a számat, föltöröltem a hányás maradékát, amennyire csak tudtam, aztán bemásztam a zuhany alá és csak álltam a forró víz alatt, akár egy zombi.
Mire teljesen lemosdottam, szürke, koszos víz csorgott a lefolyóba. Igencsak mocskos lehettem. A hajam teljesen összeragadt. Vér, gondoltam. Addig dörzsöltem a szappannal, amíg teljesen kijött, azután addig álltam a zuhany alatt, míg a víz jéghideg nem lett.
Egy cetli várt az ajtóm alatt, a házinéni küldte. Azt írta, hogy kétheti bérrel tartozom, meg azt is, hogy a válasz a Jelenések Könyvében van. Hozzátette, hogy nagy zajt csapok reggelente, amikor hazaérek, úgyhogy megköszönné, ha a jövõben halkabb lennék. Alatta az állt, hogy az Õsi Istenek kikelnek az óceánból és elpusztítják a Föld söpredékét: a hitetleneket és gyengéket, jég és víz tisztítja majd meg a világot. A végén még emlékeztetett rá, hogy a hûtõben csak egy polc áll a rendelkezésemre és igyekezzek ehhez tartani magamat a jövõben.
Összegyûrtem a papírt és a padlóra dobtam a Big Maces és pizzásdobozok, meg a régóta megszáradt, fölkunkorodott pizzadarabkák mellé.
Ideje volt munkába indulnom.
Már két hete, hogy Innsmouthban laktam, de máris utáltam, bûzlött a haltól. Szûk kis városka volt: keletre mocsarak, nyugatra sziklaszirtek, középen pedig egy öböl, rajta pár imbolygó, rothadó hajóval, így még a naplementében sem nézett ki festõinek. A yuppie-k azért csak idejöttek a nyolcvanas években, megvették a csinos kis halászkunyhókat, amik az öbölre néztek. Pár éve már mind elmentek, a házikók pedig lerobbantak, düledeztek.
Innsmouth lakói szerteszét laktak rozzant viskókban és a városszéli lakókocsi-telepeken, de persze nem mentek sehová.
Felöltöztem. Csizmát húztam, magamhoz vettem a kabátomat, aztán elindultam. A házinéni nem volt sehol: egy alacsony gülüszemû öregasszony, aki keveset beszélt, helyette terjedelmes üzeneteket hagyott ajtókra és egyéb jól látható helyre tûzve, hogy véletlenül se tévesszem el azokat. Az egész házban tengeri ételek szaga terjengett, a konyhából jött, ahol lábasokban, kondérokban soklábú, vagy lábatlan lények fõttek rotyogva.
Voltak ugyan még szobák a házban, de senki sem lakott bennük. Nincs éppeszû ember, aki a tél közepén Innsmouthban szállna meg.
Az utcán sem volt jobb levegõ, mint a házban, csak hûvösebb és csípõsebb volt az idõ. Leheletem apró fehér pamacsokban foszlott szét, a hó fagyott volt és ropogós, a felhõk még több havat ígértek.
Az öböl felõl sós levegõt fújt a szél, a sirályok nyomorultul rikácsoltak a víz fölött. Szarul éreztem magam. Az irodámban is jéghideg lehet, jutott eszembe. A Marsh Street és a Leng Avenue sarkán állt a Sörnyitó nevû bár, zömök épület apró, sötét ablakokkal, ami mellett legalább tucatszor elsétáltam már az elmúlt hetekben. Azelõtt még sosem jártam bent, de most szükségem volt valami italra és talán melegebb is van odabent. Kinyitottam az ajtót.
Tényleg meleg volt odabenn. Leráztam a havat a csizmámról, mielõtt beléptem volna. A hely csaknem teljesen üres volt, kiürítetlen hamutartók szaga terjengett és csak két öregember sakkozott a bárpultnál. A csapos egy régi, arany és zöld színû, bõrkötéses Tennyson-kötetet olvasgatott.
- Helló. Egy Jack Daniel's-t kérek, tisztán.
- Rendicsek. Maga még új mifelénk. - jelentette ki és arccal lefelé fordítva letette a könyvet a pultra, hogy kiöntse az italomat.
- Ennyire látszik?
Elvigyorodott és a kezembe nyomta a Jack Daniel's-t. A pohár koszos volt, pereménél egy zsíros ujjlenyomat látszott, de nem zavart igazán, egy húzásra lehajtottam a whiskyt. Alig éreztem az ízét.
- Kutyaharapást szõrével? - kérdezte.
- Bizonyos értelemben.
- Egyesek úgy tartják - mondta a rókavörös, hátrazsírozott hajú csapos -, hogy a lyukantropok visszanyerhetik eredeti alakjukat, ha köszönetet mondanak nekik, vagy a nevükön szólítják õket.
- Igen? Hát köszönöm.
Újból megtöltötte a poharamat, pedig nem is kértem. Peter Lorre-ra emlékeztetett egy kicsit, bár Innsmouthban mindenki Lorre-ra hasonlít, még a házinénim is.
Fölhajtottam a második jack Daniel's-t, ezúttal végiggörgettem a torkomon úgy, ahogy kellett.
- Ezt mondják. Nem mondtam, hogy hiszek benne.
- Miben hisz?
- El kell égetni az övüket.
- Micsodát?
- A lyukantropok emberi bõrbõl készült övet hordanak, ami elsõ átváltozásukkor kapnak pokolbéli uraiktól. El kell égetni az övüket.
Az egyik sakkozó felém fordult, nagy, kidülledõ, hályogos szemeivel rám nézett.
- Ha esõvizet iszol egy vérfarkas lábnyomából, magad is farkassá válsz, ha teliholdkor teszed - mondta. - Az egyetlen gyógymód, ha megkeresed és megölöd azt a farkast, aki a lábnyomot hagyta, egy szûz ezüstbõl kovácsolt késsel.
- Szûz, mi? - vigyorogtam.
Sakkpartnere, egy kopasz, ráncos arcú öreg megrázta a fejét és károgásszerû hangot hallatott. Lépett egyet a királynõvel és újból károgott.
Ilyen figurákkal van tele egész Innsmouth.
Kifizettem az italt és egy dollár borravalót hagytam a pulton. A csapos már a Tennysont olvasta, nem is törõdött vele.
Odakint eleredt nagy, kövér pelyhekben a hó, rátapadt a ruhámra, még a szempillámra is. Utálom a havat. Utálom New Englandet és utálom Innsmouth-t is: nem jó hely a magányra, bár még nem találtam olyan helyet, ahol jó lett volna egyedül lenni. Az üzlet azonban mindig mozgásban volt, bele sem merek gondolni, hány telihold óta.
Lesétáltam pár sarkot a Marsh Streeten - mint mindenhol Innsmouthban, tizennyolcadik századi gótikus házak, késõ tizenkilencedik századi kõházak és késõ huszadik századi elemes épületek alkottak szembántó egyveleget. Elérkeztem egy bedeszkázott ablakú sültcsirke-étkezdéhez és fölsétáltam mellette pár kõlépcsõn egy rozsdásodó biztonsági fémajtóhoz.
Szemben italbolt állt, fölötte tenyérjós fogadott.
Valaki fekete filctollal üzenetet hagyot az ajtón: HALJ MEG. mintha az olyan egyszerû volna.
Kinyitottam a fémajtót és fölmentem a falépcsõkön, egyetlen szobából álló irodámig.
Gyakran változtatom a helyemet, így sosem fáradtam azzal, hogy üvegre írassam a nevemet. Egy tépett kartondobozon csupa nagybetûvel, filctollal állt a nevem:

LAWRENCE TALBOT
KÁRBECSLÕ

Kinyitottam az ajtót és beléptem.
Körbenéztem az irodámban, olyan szavak jutottak eszembe róla, mint kopott, meg avas, és szurtos, aztán föladtam. Egyszerû volt a berendezése, egy íróasztal, szék, üres irattartó szekrény, egy ablak, amibõl csodálatos kilátás nyílt az italbolt és a tenyérjós kihalt házának homlokzatára. Régi sütõzsír szaga szivárgott föl az alattam lévõ sültcsirke-étkezdébõl. Eltûnõdtem, vajon mióta van bedeszkázva az üzlet. Elképzeltem, amint a koromsötétben ezernyi csótány mászkál mindenfelé.
- ...így néz ki a világ - mondta egy mély, öblös hang, aminek rezgését még a gyomromban is éreztem.
Az iroda egyik sarkában öreg karosszék állt, csak néhol ütött elõ az eredeti mintázat a kárpit porszínû, fakó anyagából.
A kövér ember lehunyt szemekkel ült a székben és folytatta.
- Csodálkozva szemlélõdünk a világban és közben kényelmetlenül érezzük magunkat. Õsi liturgiák ismerõinek tartjuk magunkat, akik egyszerû testünkben olyan világon ragadtak, amit nem mi teremtettünk. Az igazság ennél sokkal egyszerûbb: vannak olyan dolgok a sötétségben, alattunk, amik ártani akarnak nekünk.
Fejét a szék támlájának támasztotta, nyelvének hegye kilógott a szája sarkából.
- A gondolataimban olvas?
A férfi nagy levegõt vett, torka mélyérõl halk horkantás hallatszott. Igazán kövér volt, húsos ujjai mint megannyi sápadt uborka. Vastag, régi kabátot hordott, ami egykor fekete lehetett, mára azonban szürkévé fakult. Még nem olvadt le a hó a csizmájáról.
- Meglehet. A világvége furcsa fogalom. A világnak mindig vége van és ezt a véget mindannyiszor elkerülik, egyszer szerelembõl, másszor ostobaságból, vagy egyszerûen a vak szerencsének köszönhetõen.
- Ah, de mindegy. most már túl késõ: az Õsi istenek döntöttek. ha fölkel a hold...
Vékony nyálcsík buggyant ki lefelé görbülõ szája sarkából és a gallérjára csöppent. Valami sötét árnyék surrant a nyakából a kabát alá.
- Igen? Mi történik, ha fölkel a hold?
A férfi megmozdult, kinyitotta apró gombszemét és nagyokat pislogott.
- Azt álmodtam, hogy rengeteg szám van - mondta új, furcsán vékonyka, hozzá nem illõ hangon. - Azt álmodtam, hogy minden száj nyílik és csukódik, külön-külön. Volt, amelyik beszélt, volt amelyik suttogott, vagy evett. Volt olyan is, ami csöndben várakozott.
Körülnézett, letörölte a nyálat a szájáról, aztán hátradõlt a székben és zavarodottan pislogott.
- Ki maga?
- Én bérlem ezt a helyet - mondtam. Hangosan felböfögött.
- Bocsánat - mondta vékonyka hangján és nagy nehezen fölállt a székbõl. Alacsonyabb volt mint én. Alaposan végigmért. - Ezüst pisztolygolyók - jelentette ki rövid szünet után. - Régi gyógymód.
- Egen - dünnyögtem. - Ez túl egyszerû... talán ezért nem jutott eszembe. Hú, most aztán verhetem a fejemet a falba. De komolyan.
- Maga gúnyolódik egy öregemberrel - mondta.
- Nem igazán. Sajnálom. Most pedig kifelé, nekem dolgom van.
Lassan kisétált, én pedig leültem az íróasztalom mögé a forgószékbe és onnan bámultam ki az ablakon. Fájdalmasan tapasztaltam meg, hogy ha bal felé forgok vele, akkor lecsavarodik a talpáról.
Ültem hát mozdulatlanul és vártam, hogy megcsörrenjen a poros, fekete telefon, miközben a fény lassan elszivárgott a nyugati horizonton.
Csörr.
Férfihang: Nem gondolt már alumínium burkolatra? Letettem a kagylót.
Az irodában nem volt fûtés. vajon mennyi ideje aludhatott a kövér pasas a karosszékben?
Húsz perccel késõbb ismét csörgött a telefon. Egy zokogó asszony kérlelt, hogy segítsek neki megtalálni ötéves kislányát, aki múlt éjszaka tûnt el a szobájából. Hiányzott még a család kutyája is.
Nem foglalkozom elveszett gyerekekkel, mondtam. Sajnálom: túl sok rossz emlék. Letettem a kagylót és megint rosszul éreztem magam.
Már sötétedett és elõször, mióta Innsmouthba jöttem, a szemben lévõ házon kigyulladt egy felirat:

MADAME EZÉKIEL
KÁRTyA- ÉS TENYÉRJÓS

A neonlámpa vörös fénye vérszínûvé változtatta a havat.
A Végítéletet mindig apró dolgok hárítják el. Igy volt ez mindig és így is kell lennie.
Harmadszor is csörrent a telefon. Fölismertem a hangot, az alumíniumos fickó volt.
- Tudja - mondta társalogva -, emberbõl álattá és visszalakulni alapvetõen lehetetlen, más megoldás után kell néznünk. Egyértelmûen személyiségzavar és valamiféle kivetülés. Agysérülés? Talán. Pszeudoneuritikus skizofrénia, Nyilvánvalóan. Néhány esetben intravénás tioridazin-hidrokloriddal kezelhetõ.
- Sikeresen?
Fölkuncogott. - Ezt szeretem. van humorérzéke. Biztosan tudunk üzletet kötni.
- Már megmondtam, nincs szükségem alumínium burkolatra.
- A mi ajánlatunk ennél sokkal figyelemreméltóbb és jelentõsebb. Maga új a városban, Mr.talbot. Sajnálatos lenne, ha homlokegyenest ellenkezõ állásponton lennénk.
- Azt mond, amit akar, haver. Az én könyvemben maga csak egy újabb kárbecslési tétel.
- Véget vetünk a világnak, Mr.Talbot. Az Õsi Istenek kiemelkednek majd a tengerbõl és fölfalják a holdat.
- Akkor nem kell aggódnom a következõ telihold miatt?
- Ne próbáljon az utunkba állni - kezdte, de rámordultam, mire elhallgatott.
Odakint még esett a hó.
A Marsh Street túloldalán, a neonlámpa fényében a leggyönyörûbb nõ állt, akit valah is láttam.
Hívogató mozdulatot tett felém.
Letettem a kagylót, aztán lesétáltam, csaknem futva szeltem át az úttestet, de elõbb szétnéztem mindkét irányba.
A nõ selyemruhát viselt, a szoba füstölõtõl és pacsulitól illatozott, csak gyertyák égtek.
Elmosolyodott, amikor beléptem és intett, hogy üljek le mellé az ablakhoz. tarot kártyával pasziánszozott, mikor odaértem, egyetlen elegáns mozdulattal besöpörte a lapokat, becsomagolta egy selyemsálba és gondosan egy fadobozba tette.
A szobában terjedõ illatoktól lüktetni kezdett a fejem. Rájöttem, hogy még semmit sem ettem aznap, talán ettõl éreztem magam olyan könnyûnek. Leültem vele szemben az asztalhoz.
Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.
A tenyeremet nézte, lágyan megérintette a nutatóujjával.
- Szõr? - kérdezte zavartan.
- Na, igen, sokat vagyok egyedül - vigyorogtam. Igyekeztem barátságosan mosolyogni, mégis fölvonta az egyik szemöldökét.
- Mikor magára nézek - mondta Madame Ezékiel -, egy ember szemeit látom. De látom egy farkas szemét is. Az ember szemében becsületet, tisztességet és ártatlanságot látok. Egyenes háttal jár. A farkas szemében morgást és vicsorgást, éjszakai vonyítást és sikolyokat látok, és egy szörnyeteget, amint véres bundával szalad a sötétben a város határában.
- Hogy lát morgást, vagy sikolyt?
Elmosolyodott. - Nem nehéz - mondta. nem amerikai volt a kiejtése. orosz, talán máltai, vagy egyiptomi. - A lélek szemével sok mindent látni.
Madame Ezékiel lehunyta zöld szemét. Feltûnõen hosszú szempillái voltak, bõre sápadt, haja mindig mozgásban- lágyan hullámzott, mintha tenger ringatná.
- Van egy hagyományos módszer - mondta -, hogy lemossunk egy nem kívánt alakot. Folyó vízben, tiszta forrásvízben állva rózsaszirmokat kell enni.
- És azután?
- Elmossa a sötét árnyat.
- De visszatér - mondtam. - A következõ teliholddal.
- Ha lemosta magáról az alakot - mondta Madame Ezékiel -, föl kell vágnia az ereit, hogy elmossa a víz. Nagyon szúrós, tudom, de a folyó elviszi a vért.
Selymek és sálak sokszínû garmadájába öltözött, még a gyertyafényben is élénk színekben pompázott.
Kinyitotta a szemét.
- Most pedig a tarot - mondta és kicsomagolta a kártyapaklit a fekete selyembõl, aztán odaadta, hogy keverjem meg. Kiterítettem, átfordítottam, összereppeltem.
- Lassabban, lassabban - mondta. - hadd ismerjék meg, ahogy... ahogy egy asszony szeretné magát.
Megszorítottam, aztán visszaadtam neki.
Fölcsapta az elsõ lapot. A Vérfarkas volt. Sötétséget és borostyánszín szemeket ábrázolt, meg egy vörös és fehér vigyort.
Zöld szemeiben értetlenség tükrözõdött.
- Ez a kártya nem az én csomagomból való - mondta és fölfordította a következõ lapot. - Mit tett a kártyáimmal?
- Semmit, asszonyom, csak fogtam õket. semmi mást.
A lap, amit fölfordított a Mélységlakó volt. valami zöldes, és távolról polipra emlékeztetõ dolog látszott rajta. A lény szájai, ha szájak voltak egyáltalán és nem csápok, hullámzani kezdtek a szemem láttára.
Madame Ezékiel újabb lapot rakott ki, aztán még egyet és még egyet. Az összes üres volt.
- Maga csinálta ezt? - kérdezte a sírás küszöbén.
- Nem.
- Menjen el.
- De...
- Menjen - mondta lesütött szemmel, mintha nem is lennék a szobában.
Fölálltam a füstölõ és gyertyaviasz szagú szobában és kinéztem az ablakon az utca túloldalára. fény villant az irodámban. Két férfi zseblámpával kutakodott, üres fiókokat húzogattak ki, körbeszaglásztak, aztán elfoglalták a helyüket, egyikük a karosszékben, a másik az ajtó mögött, várták, hogy visszaérkezzek. Elmosolyodtam. Hideg és barátságtalan volt az a szoba, kis szerencsével órákat is várhatnak ott, mire végre rájönnek, hogy nem megyek vissza.
Otthagytam Madame Ezékielt, aki egyenként fölfordította az összes lapot, hátha a sok szemmerengetéstõl visszatérnek az eredeti képek. Lesétáltam az utcára és elballagtam a Marsh Street sarkára, a bárba.
A bár üres volt, csak a csapos cigarettázott, amíg be nem jöttem, akkor elnyomta a cigijét.
- Hol vannak a sakkozók?
- Nagy esemény lesz az éjszaka. Lent lesznek az öbölnél. Lássuk csak... Jack Daniel's, igaz?
- Jól hangzik.
Kitöltötte nekem. Fölismertem az ujjlenyomatot a pohár szélén. Fölvettem a Tennyson verseskötetet a pultról.
- Jó könyv?
A rókahajú csapos elvette a könyvet, kinyitotta és olvasni kezdett:

"Alant a fölsõ mélység robajlik,
Mélyen a feneketlen tenger alatt,
Álomtalan álomban alszik
A Krák..."

Lenyeltem az italomat. - És? Mire akart kilyukadni?
Megkerülte a pultot és az ablakhoz húzott.
- Látja? Ott lent.
Nyugatnak mutatott, a város fölötti szirtek felé. A tetején tábortûz fénye pislákolt, fölizott és zöldesrézszínnel kezdett égni.
- Fölébresztik a Mélységlakókat - mondta a csapos. - A csillagok, a bolygók és a hold, mind a megfelelõ helyen vannak. Eljtt az idõ. A szárazföld elsüllyed, a tengerek megemelkednek...
- "Mert a világ jég és víz által tisztul meg és megköszönném, ha csak a saját polcát használná a hûtõben" - mondtam.
- Tessék?
- Semmi. Hogy lehet a leggyorsabban följutni a szirtekre?
- Vissza kell menni a Marsh Streetre, balra kell fordulni Dagon templománál, amíg eléri a Manuxet Wayt, aztán csak menni azon tovább - levett egy kabátot az ajtón lévõ fogasról és magára öltötte. - Gyerünk, elkísérem. Nem szertnék kimaradni a buliból.
- Biztos benne?
- Senki nem fog betérni egy italra ma este.
Kiléptünk az utcára, õ pedig bezárta az ajtót mögöttünk. Hûvös volt, a havat fehér ködfelhõkként sodorta a szél. Innen már nem tudtam kivenni, hogy Madame Ezékiel még a szobájában van-e, vagy azt, hogy vendégeim még mindig ott lapulnak-e az irodámban.
Lehajtott fejjel gyalogoltunk a fagyos szélben.
A szél zaján át hallottam, hogy a csapos motyog valamit az orra alatt:
- Az ébredõ verdes hatalmas karjaival - kántálta.

"Ott szunnyadt a korokon át
A tenger hatalmas férgei megett
Míg a tûz perzseli föl a mélységeket
majd ember és angyal tekintete mellett
Dübörögve ébred..."

Itt elhallgatott és néma csöndben haladtunk tovább az arcunknak csapódó éles hópelyhek fellegében.
És a felszínen éri a halál, folytattam gondolatban.
Húsz percnyi séta után kiértünk Insmouthból. A Manuxet Way keskeny, fagyott földútnak adta át a helyét. Bizonytalanul, csúszkálva kapaszkodtunk föl a sötétségben.
A hold még nem kelt föl, de a csillagok már elõbukkantak, s akár gyémántpor és zafírszilánk pettyezték tele az eget.
A sziklaszirt tetejére érve a tábortûz mögött két ember várakozott - egyikük magas és kövér, a másik sokkal alacsonyabb. A csapos melléjük sétált és szembefordult velem.
- Lássátok! - mondta. - Az áldozati farkas - furcsán ismerõs volt a hangja.
Nem szóltam semmit. A láng zöldes fénnyel égett, alulról világította meg a három férfi arcát: klasszikus, ijesztõ megvilágítás.
- Tudod, hogy miért hoztunk ide föl? - kérdezte a csapos és már tudtam, honnan ismerõs a hangja: õ akart alumínium burkolatot eladni telefonon keresztül.
- Higy megállítsam a világvégét?
Kinevetett.
A kövér alak ugyanaz a férfi volt, akit az irodámban találtam.
- Hát, ha eszkatologikus akar lenni...- dünnyögte olyan mély hangon, hogy szinte beleremegett a szikla, amin álltunk. Szemei csukva voltak, mélyen aludt.
A harmadik alak sötét selymekbe burkolózott és pacsuliolajszagot árasztott. Kést tartott a kezében és nem szólt semmit.
- Ma éjszaka - mondta a csapos -, a Hold a Mélységlakók planétája. ma éjszaka a csillagok õsi, sötét korokat idézõ alakokat és mintákat vesznek föl. ma éjszaka, ha hívjuk õket, eljönnek, ha méltó az áldozatunk. Ha meghallják a kiáltásunkat.
Az öböl túloldalán fölkelt a hold, hatalmas volt, nehéz és borostyánszínû, vele együtt mély, rekedtes kántálás hangja szállt föl az öbölbõl.
A holdfény nem az igazi, még ha havon és jégen csilan is, de megteszi. A látásom kiélesedett: az öböl jéghideg vizében mindenütt emberek imbolyogtak békák gyanánt. Férfiak és asszonyok is, mintha a házinénit is látni véltem volna közöttük.
Még túl korai volt a következõ átváltozáshoz, még nem pihentem ki az elõzõ éjszakát, de furcsán éreztem magam a borostyán hold alatt.
- Szegény farkasember - suttogták a selymek. - Ez lett az álmaiból. Magányos halál egy szikla tetején.
Az érzékeim kiélesednek a holdfényben: hallottam az óceán moraját, de ki tudtam venni minden egyes hullám emelkedését és süllyedését, a tajték rotyogását, hallottam a béka-emberek csapásait, a vízbefúltak suttogásait és a zöld roncsok nyikorgását a víz alatt.
A szaglásom is javult. Az alumíniumos férfi ember volt, míg a kövér fickó felõl más vér szagát is éreztem.
A selymekbe burkolózó figura...
Éreztem parfümjének illatát, amikor még ember volt. Most már mást is éreztem, valami sokkal súlyosabbat: bomlás és rothadás bûzét.
A selymek megzizzentek, az alak felém közeledett, kezében a késsel.
- Madame Ezékiel? - hangom mélyebb, rekedtebb lett. Nemsokára ennyi sem lesz. Nem értettem, mi történik, de a hold egyre magasabbra hágott, borostyán árnyalata eltûnt, sápadt fénye betöltötte az elmémet.
- Madame Ezékiel?
- Megérdemled a halált - mondta hûvösen. - Már csak azért is, amit a kártyáimmal mûveltél. Régi pakli volt.
- Én nem halok meg - mndtam. -"Még a tiszta szívû férfi is, ha imát mormol éjszaka": Emlékszel?
- Baromság - mondta. - Tudod mi a legrégibb módja a vérfarkas átkának megszüntetésének?
- Nem.
A tábortûz már gyengébben égett, fénye a tenger alatti világ zöldjére hasonlított, az alga és a lágyan hullámzó hínár színeire.
- Megvárod, míg emberi alakban van, egy hónapnyira a legközelebbi átváltozástól, aztán fogod az áldozati tõrt és megölöd. Ilyen egyszerû.
Megperdültem, el akartam szaladni, de a csapos már mögöttem volt, megrántotta a karomat, kicsavarta a csuklómat. A kés ezüstõsen csillant a holdfényben. Madame Ezékiel elmosolyodott.
Elvágta a torkomat.
Vér ömlött a sebbõl, aztán folydogált, végül lelassult és abbamaradt...

...Lüktetés a fejemben, nyomás a hátamon. Hullámzó, terjedõ változást, horr-rorr-rorr változás és egy vörös fal, egyre közeledik az éjszaka sötétjébõl
...éreztem a sós vízben feloldódott csillagokat, pezsegtek és távolinak tûntek
...ujjaimat millió apró tûszúrás zsibbasztotta el, bõrömet lángból való nyelvek csapkodták, szemeim topázból voltak, éreztem velük az éjszakát

Leheletem sûrû pamacsokban tört elõ.
Ösztönösen mély morgást eresztettem meg, mancsaim a hóba mélyedtek.
Lekuporodtam, megfeszítettem az izmaimat és ráugrottam.
Volt valami fertõszag a levegõben, éreztem magam körül, ködfelhõként ölelt körbe. Ugrásom csúcsívén mintha megállt volna az idõ és valami elpattant, akár egy szappanbuborék...

Mélyen a sötét tenger alatt voltam, négy lábon álltam sikamlós sziklapadlón egy citadellaszerû, hatalmas, durván faragott kövekbõl rótt épület bejárata elõtt. A kövek sápadt fényt sugároztak, kísérteties ragyogás volt, akár egy óra sötétben foszforszkáló mutatói.
Fekete színû vér felhõje szivárgott a nyakamból.
A nõ elõttem állt a hatalmas kapuban, most már magasabb volt, mint két méter, aszott, ráncos hús feszült a csontokon, ami addig selyem volt, hínárrá változott, körülötte lebegett az álomtalan mélységben. A hínárok lomha, zöld fátyolként takarták el az arcát.
Kagylók tapadtak meg a karján és mellkasán.
Mintha összeroppantottak volna. Nem tudtam gondolkodni.
Felém mozdult, a feje körüli hínárfüggöny szétvált. Az arca romlott ételhez hasonlított, csupa tapadókorong, tüske és hajszálvékony gombafonalak, és tudtam, hogy valahol, ennek a mélyén, mosolyog.
Hátsó lábaimmal ellöktem magam a talajtól. Összecsaptunk és megharcoltunk. Sötét volt és hideg. Összezártam az állkapcsomat az arcán és éreztem, ahogy hasad és roppan valami.
Majdnem csók volt, odalenn a végtelen mélységben...

Puhán érkeztem le a hóba, fogaim között egy selyemsállal. A többi sál lassan szállingózott lefelé, Madame Ezékielnek pedig nyoma sem volt.
Az ezüst tõr a földön hevert. Álltam a holdfényben, négy lábon és csuromvizesen. Megráztam magam, a tûz vadul sistergett a sós vízpermettõl.
Szédültem és gyenge voltam. Mély levegõt vettem.
Odalenn, mélyen az öbölben a béka-emberek fadarabokként lebegtek a víz felszínén, egy pár másodpercig még ide-oda ringatóztak a hullámokon, aztán egyenként, halk csobbanással merültek le a víz alá.
Valaki sikoltott. A rókahajú csapos volt, a gülüszemû bádogember. Az éjszakai égre meredt és a sûrûsödõ felhõkre, amik altakarták a csillagokat és sikoltott. harag és csalódás volt abban az üvöltésben. Megrémiszetett.
Fölkapta a tõrt a hóból, letisztította róla a vért, megtörölte a kabátjába, aztán egynesen rám nézett. Sírt.
- Te rohadék - mondta. - Mit tettél vele?
Megmondtam volna neki, hogy én semmit, hogy még mindig õrködik odalent a mélyben, de nem tudtam beszélni, csak morogni és nyüszíteni.
A csapos sírt. Téboly és csalódás szaga áradt belõle. Fölemelte a tõrt és nekem rontott, én pedig félreálltam.
Vannak emberek, akik még az apró változásokra sem tudnak reagálni. A csapos elbotladozott mellettem és lesodródott a szirtrõl, le a mélybe.
Holdfénynél fekete a vér, nem vörös. Esés közben, szürkébe maszatolódott foltokat hagyott maga után, aztán végül mozdulatlanul feküdt a fagyos sziklákon a part mellett. Egy kar nyúlt ki a tengerbõl és fájdalmas lassúsággal behúzta a sötét vízbe.
Egy kéz vakargatta a fejem búbját. Kellemes érzés volt.
- Hogy mi volt õ? Csak a mélységlakók egyik avatárja, uram. Egy eidolon, manifesztum, ha tetszik, akit azért küldtek, hogy elhozza a világ végét.
Megráztam magam.
- Nem, vége... egyelõre. megzavarta õt, uram. A rituálé feltételei pedig igen szigorúak. Hármunknak kell elsorolni a szent neveket, miközben ártatlan vér folyik a lábunk alatt.
A kövér emberre néztem és egy kérdést vakkantotam neki. Álmosan veregette meg a hátamat.
- Természetesen nem szeret téged, fiú. Alig létezik ezen a létsíkon, legalábbis anyagi értelemben.
Ismét eleredt a hó, a tábortûz pedig lassan kialudt.
- Véleményem szerint véletlen, hogy átváltoztál ma este. Megkockáztatom, hogy egyenes következménye az égitestek és a lunáris energiák különleges együttállásának, ami olyan tökéletes alkalom lett volna régi barátaim visszatérésére az Alsó Világból...
És folytatta tovább a beszédet, talán fontos dolgokat is mondott, de soha nem fogom megtudni, mert növekvõ éhségem elnyomta szavainak súlyát. Tovább nem érdekelt a tengerpart és a sziklaszirt.
Õzek vágtattak az erõben, a réten túl. Éreztem a szagukat a tiszta téli levegõben.
Én pedig elsõsorban éhes voltam.

Meztelen voltam, mikor magamhoz tértem. Kora reggel volt, mellettem egy félig megevett õz hevert a hóban. Egy légy mászott éppen egyik szemgolyóján, a nyelve kilógott a szájából, amitõl egyszerre volt mulatságos és szánalmas, épp úgy, ahogy a képregényekben.
A hó rikító vörös volt körülötte, arcom és mellkasom ragacsos volt a vérétõl. A torkomon lassan gyógyuló forradás húzódott, szúrt is egy kicsit. A következõ teliholdkor már nyoma sem lesz.
A nap távolinak tûnt, apró volt, fénye sápadt sárga, az ég azonban tiszta kék volt és felhõtlen, még a szél sem mozdult. Nem messze tõlem a tenger hullámzott, hallottam a moraját.
Fáztam, meztelen voltam és véres. Egyedül voltam. Ah, ugyan, mindannyian így kezdjük. A különbség, hogy nálam havonta megismétlõdik.
Nagyon fáradtnak éreztem magam, de ki kellett tartanom, amíg találok egy elhagyott istállót, vagy barlangot. Akkor majd alszom pár hétig.
Egy héja repült el alacsonyan a hó fölött, felém tartott, valami csüngött a karmaiban. Egy szívdobbanásnyi ideig lebegett fölöttem, elejtette terhét, egy szürke polipot, aztán fölrepült. A nyálkás, csápos lény mozdulatlanul és némán hevert elõttem a véres hóban.
Elõjel volt, ez nem vitás, de hogy jó, vagy rossz, azt nem tudtam megmondani és nem is érdekelt iagzán. Hátat fordítottam a tengernek, Innsmouth sötét házainak és elindultam a város felé.

11:39 du.  
Anonymous noir said...

Babahús

Pár évvel ezelõtt az összes állat eltûnt.
Egyik reggel fölkeltünk és már nem voltak sehol. Még üzenetet sem hagytak hátra, sem búcsúlevelet.
Sosem jöttünk rá, hova mentek.
Hiányoztak.
Néhányan azt gondolták, hogy vége a világnak, de nem így történt. Egyszerûen csak állatok nem voltak többé. Se macska, se nyúl, se kutya, vagy bálna, sem hal a tengerben, vagy madár az égen.
Egyedül maradtunk.
Nem tudtuk, mit csináljunk.
Egy darabig csak céltalanul kóvályogtunk, aztán valaki rájött, hogy csak azért, mert nincs több állat, még nem kell megváltoztatni az életünket, nem kell lemondanunk a megszokott étrendünkrõl, sem a biológiai és kémiai kísérletekrõl.
Végtére is, babák még voltak.
A csecsemõk nem tudnak beszélni, szinte mozgásképtelenek. Nem racionális, gondolkodó lények.
Babákat gyártottunk és fölhasználtuk õket.
Puha, tápláló húsukat ettük, lenyúztuk a bõrüket, és abba öltöztünk. A baba bõre lágy és kényelmes.
Kísérleteztünk velük.
Kipeckeltük a szemüket, olajokat, sampont csöpögtettünk bele.
Fölvágtuk, fölboncoltuk, megégettük, földaraboltuk õket, elektródákat ültettünk az agyukba. Permeteztünk rájuk, lefagyasztottuk és besugároztuk a csecsemõket.
Belélegezték a füstöt, ereikben kísérleti gyógyszereink csordogáltak, amíg meg nem állt a szívük, vagy a tüdejük felmondta a szolgálatot.
Nehéz dolog volt, persze, de szükség volt rá.
Ezt senki sem tagadhatta.
Most, hogy az állatok elmentek, mi mást tehettünk volna?
Voltak, akik tiltakoztak, persze, de hát ilyenek mindig akadnak.
Minden visszatért a régi kerékvágásba.
Amíg...
Tegnap az összes baba eltûnt.
Nem tudjuk, hova lettek, még csak nem is láttuk távozni õket.
Nem tudom, mihez kezdünk nélkülük.
De találunk megoldást. Az emberek okosak. Ebben különbözünk az állatoktól és a csecsemõktõl.
Valamit majdcsak kitalálunk.

11:39 du.  
Anonymous noir said...

Ajándék

A csavargók és vándorok gyakran hagynak jelzéseket kapufélfákon, fákon, ajtókon amerre járnak, hogy tudassák a társaikkal, milyen népek élnek a házakban és farmokon. Szerintem nincs ez másként a macskáknál sem: mi más magyarázná azokat a macskákat, akik évről évre föltűnnek az ajtónk előtt éhesen, bolhásan, elhagyatottan.
Befogadjuk őket, bolhátlanítjuk őket, ételt adunk nekik és megvizsgáltatjuk az állatorvossal. Fizetünk az oltásokért, és olykor, minő méltatlanság, ivartalaníttatjuk őket.
Egy darabig velünk maradnak: talán pár hónapig, talán évekig, esetleg örökre.
Legtöbbje nyáron érkezik. Vidéken lakunk, épp elég messze a várostól, hogy mifelénk rakják ki a megunt kedvenceket a városi népek.

Emlékezetem szerint sosem volt nyolcnál több macskánk, és ritkán volt kevesebb háromnál. A macskapopuláció jelenleg így néz ki a házunkban: Hermione és Pod, egyik cirmos, a másik fekete, ők az őrült nővérek, akik a tetőtéri dolgozószobámban laknak és nem elegyednek a pórnéppel. Hópihe, a kékszemű, hosszúszőrű, fehér macska, aki évekig lakott az erdőben, mielőtt föladta volna tékozló napjait puha díványokért és ágyakért végül, de nem utolsósorban Szőrmók, Hópihe tarka, párnaszerű lánya, aki narancssárga, fekete és fehér színekben pompázik- őt kölyökkorában fedeztem föl a garázsunkban félig megfulladva, a feje ugyanis beleszorult egy régi, szakadt tollasütőbe. Meglepetésünkre életben maradt és felnőve a legjólelkűbb, legszelídebb macska lett, aki valaha is nálunk lakott.
És ott van a fekete macska. Nincs más neve, csak Fekete Macska, aki nagyjából egy hónappal ezelőtt tűnt föl. Először nem hittük, hogy velünk fog, lakni: túl jóltápláltnak tűnt, hogy kóbor állat legyen, túl öreg és jó kedélyű ahhoz, hogy magára hagyott jószág legyen. Úgy nézett ki, mint egy kicsinyített párduc és úgy mozgott, akár egy halk, sötét folt.

Egy nyári napon pillantottuk meg, a veranda, rendetlenebbik vége körü11ófrált. Első ránézésre nyolc, talán kilenc éves lehetett, kandúr; zöldessárga szemek, nagyon, barátságos volt és nyugodt. Azt gondoltam, hogy egy szomszéd lakóé, vagy egy farmeré.

Pár hétre elutaztam otthonról, hogy befejezzek egy könyvet, s mire visszatértem, még mindig a verandán volt, egy régi kosarat és pokrócot kapott a gyerekektől. Alig lehetett ráismerni. Foltokban hiányzott róla a szőr, szürke bőrén hosszú karmolások, egyik fülének hiányzott a vége, egyik szeme alatt vékony seb, a szájába is belekapott valami. Fáradtnak és soványnak tűnt.

Elvittük az állatorvoshoz, ahol fölírtak neki valami antibiotikumot, amit az ételébe kevertünk esténként.
Azon tűnődtünk, mivel verekedhetett? Hópihével, a család fehérbundás királynőjével? Mosómedvével? Vadmacskával?

Minden éjszakával egyre nőtt a sebek száma és egyre csúnyábbakat szerzett - harapásnyom az oldalán; hosszú karmolások a hasán. Mikor egyik reggel így találtam, levittem a pincébe, hogy fölgyógyuljon a kazán alatt a dobozok között. Meglepően nehéz volt, ahogy a kosárral együtt levittem, tettem mellé egy dobozba almot, egy kevés ételt és egy tál vizet. Mikor följöttem a pincéből, le kellett mosnom a vért a kezemről.
Négy napig maradt odalent. Először túl gyengének tűnt még az evéshez is: egyik szeme alatt akkora vágás volt, hogy szinte nem is látott vele, biceget és sokszor eldőlt, a száját ért karmolásból sárgás váladék szivárgott.

Minden reggel és este lementem, megetettem, adtam neki gyógyszert és igyekeztem ellátni a legcsúnyább sebeit, miközben beszéltem hozzá. Hasmenése volt, a pince annak ellenére bűzlött tőle, hogy rendszeresen cseréltem az almot.
Az a négy nap, amíg a pincében lakott, elég szörnyen telt a házban: a baba elcsúszott a kádban és beütötte a fejét, csaknem megfulladt; megtudtam, hogy az egyik munkámat - egy Hope Mirrels regény tévéjáték adaptációját - lefújta a BBC és nem volt erőm újrakezdeni és házalni a többi tévétársaságnál; a lányom elutazott a nyári táborba és szinte azonnal levéláradatot zúdított ránk, naponta öt-hat szívszaggató
Levelet, amiben arra kér, hogy hozzuk haza; a fiam összeveszett a legjobb barátjával annyira, hogy már nem is voltak beszélő viszonyban; és egyik éjszaka a feleségem hazafelé jövet elütött az autóval egy őzet. Az őz elpusztult, az autó totálkáros lett és a feleségem is megvágta magát az egyik szeme fölött.

A negyedik napra a macska már járkált a pincében, óvatosan, de türelmetlenül, föl-alá a könyveket és képregényeket, leveleket és kazettákat tartalmazó dobozok között. Nyávogott, hogy engedjem ki, én pedig vonakodva bár, de engedtem.

Visszament a verandára, lefeküdt a szófára és ott aludt egész nap. Másnap reggel újabb mély karmolásnyomok voltak az oldalán és a veranda padlóján fekete szőrcsomókat találtam a bundájából.

Levelet kaptunk a lányomtól, hogy kezd jól alakulni a tábor és kibír még néhány napot; a fiam kibékült a barátjával, bár nem tudtam meg, mi volt a vita tárgya - talán gyűjtögetős kártyák, a Csillagok háborúja, egy lány... A BBC producerről, aki megvétózta a Mirrels adaptációt kiderült, hogy kenőpénzt (vagyis, "kétes eredetű hitelt") vett föl egy független produkciós irodától, ezért véglegesen szabadságolták; az utóda, kellemes meglepetésemre az a nő volt, aki először javasolta, hogy vágjak bele a forgatókönyvbe.
Azon gondolkoztam, hogy visszaviszem a Fekete Mácskát a pincébe, de végül mégsem tettem. Helyette elhatároztam, hogy megtudom, milyen állat jár a házunkhoz éjjelente és teszek valamit ellene - csapdát állítok, talán.

Születésnapomra és karácsonyra mindenféle apróságokat, szerszámokat, értékes játékokat kapok, aminek mindig nagyon örülök, de hamar elvesztem az érdeklődésemet irántuk, és ritkán kerülnek ki a dobozukból. Van egy gyümölcsaszalóm, egy elektromos faragókésem, egy kenyérsütő gépem; legutóbb egy éjjellátó szemüveget kaptam. Karácsonykor beleraktam az elemeket és sétálgattam a sötét pincében, mert nem bírtam kivárni az éjszakát és egy csapat képzeletbeli manóra vadásztam a dobozok között. (Tartozott hozzá egy figyelmeztetés, hogy fényes helyen ne kapcsoljam be, mert megsérülhet a készülék és valószínűleg a szemem is.) Azután visszatettem az egészet a dobozába és azóta is ott kuporog a szobában egy doboz számítógépes kábel és egyéb alkatrész között.
Talán, gondoltam, ha ez a lény, kutya, macska, mosómedve, rozsomák, vagy ki tudja micsoda, látná, hogy ott ülök a verandán, nem jönne el; így fogtam egy székét, beállítottam az öltözőszobába, ami a verandára nézett, és amikor mindenki lefeküdt aludni, kimentem a verandára és jó éjszakát kívántam a Fekete Macskának.

Ez a macska, mondta a feleségem, amikor a vendégünk megérkezett, egy személyiség. Van benne valami karakterisztikus, emberi vonás talán: széles, fekete orra volt, zöldessárga szeme, és barátságos szája (amiből még mindig szivárgott a sárgás váladék).

Megsimogattam a fejét, megvakartam az álla alatt és elbúcsúztam. Aztán visszamentem a házba és lekapcsoltam a világítást odakint.
Leültem az étsötétített ház apró szobácskájába, ölemben az éjjellátó szemüveggel. Bekapcsoltam és figyeltem, ahogy apró zöld fénypontok gyúlnak ki a lencséjénél.
Telt-múlt az idő.

Azzal kísérleteztem, hogy bámultam a sötétséget a szemüvegen át, szoktattam a szememet az élességhez és a zöldes árnyalatokból álló világhoz. Riasztó mennyiségű rovart láttam az éjszakai udvaron: mintha egy nagy, sűrű leves lett volna, amiben számtalan létforma úszkált. Aztán lenéztem a koromfekete, kékes foltokkal tarkított üres, csendes és békés vidékre.

Telt az idő, egyre több erőfeszítésembe került ébren maradni és hiányolni kezdtem a kávét, meg a cigarettát, két szenvedélyemet, amiről sikerült leszoknom. Mielőtt teljesen elnyomott volna az álom, a kert felő1 éles hang hallatszott, amitől teljesen fölébredtem. Sietve a szemem elé kaptam az éjjellátót, de csalódnom kellett, csak Hópihe futott keresztül a kerten, egyetlen villámgyors zöldesfehér fényfoltként, aztán eltűnt az erdőben.

Már éppen hátradőltem volna a székben, amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mi lehetett az, ami ennyire megijesztette Hópihét, így elkezdtem fürkészni a kert távolabbi részét, macskát, kutyát, mosómedvét, bármilyen állatot keresve. Végül meg is pillantottam valamit, ami a kocsifelhajtó felől közelített a házhoz. Tisztán láttam a szemüvegen keresztül.

Az Ördög volt az.

Még sosem láttam az Ördögöt azelőtt, és bár írtam róla munkásságom során, ha nagyon sarokba szorítottak volna, el kellett volna ismernem, hogy nem igazán hittem benne azon kívül, hogy egy képzeletbeli, tragikus, leginkább miltoni figura. De a kocsifelhajtón közelítő alak nem Milton Luciferje volt. Az Ördög volt az.
Szívem hevesen kalapált, annyira, hogy az szinte fájt. Reméltem, hogy nem lát, hogy a ház sötétjében, egy ablak mögött megbújva észrevétlen vagyok.
A közeledő alak folyamatosan változott. Az egyik pillanatban Minotaurusz-szerű volt, sötét és bikaforma, a következőben karcsú nőalak, aztán egy macska, egy sebhelyes, nagydarab szürkészöld vadmacska, gyűlölettől torz pofával.

A verandára négy falépcső visz, amire már ráférne egy újrafestés (tudtam, hogy fehér, bár ez is zöldesnek látszott a szemüvegen keresztül). A lépcső alján az Ördög megállt és mondott valamit, három, talán négy szót éles és vonyító hangon, ami már akkor is régi és elfeledett nyelv lehetett, amikor Babilon még fiatal volt. Bár nem értettem a szavakat, éreztem, ahogy föláll a szőr a hátamon.
Aztán fojtottan, de még kivehetően meghallottam egy mély morgást, afféle feleletet és - lassan, bizonytalanul - egy fekete alak sétált le a lépcsőn az Ördög felé. A Fekete Macska járása már nem egy párducéra emlékeztetett, botladozott és imbolygott, akár egy matróz, aki nemrég lépett partra.

Az Ördög ekkor női alakot öltött, mondott valami megnyugtatót a macskának leginkább franciára emlékeztető nyelven, aztán kinyújtotta felé a kezét. A macska beleharapott a kézbe, a nőalak pedig vicsorogva felé köpött:
Ekkor rám nézett és ha eddig kétségeim lettek volna felőle, hogy ő az Ördög, most már egész biztos voltam benne: tekintette vörösen izzott, de az éjjellátón keresztül nem látni mást, csak zöld árnyalatokat. Az Ördög észrevett az ablakon keresztül. Látott engem. Teljesen biztos voltam benne.
Az Ördög megrándult és átalakult, most leginkább sakálra emlékeztetett, egy lapos pofájú, nagyfejű, bikanyakú lényre, valahol a hiéna és a dingó között. Férgek rágták a bundáját. Elindult fölfelé a lépcsőn.
A Fekete Macska ráugrott, aztán pár másodperc alatt vad dulakodás kezdődött, kivehetetlen, ide-oda hempergő verekedés a szem számára követhetetlen mozdulatokkal.
Mindez néma csöndben.

Aztán mélyről jövő dübörgés hallatszott a kocsifelhajtón túlról, messziről, majd kibontakozott egy kamion, reflektorainak fénye élesen izzott az éjjellátón keresztül, mint két növekvő zöldnap. Lekaptam a szemüveget és csak a sötétséget láttam, aztán a lágy sárga fényeket, majd a hátsó lámpák vörös foltjait, amint lassan eltűnnek.
Mikor újra fölvettem a szemüveget, már nem volt semmi a ház előtt, csak a Fekete Macska ült a lépcső tetején és az eget kémlelte. Fölnéztem én is és láttam valamit távolodni - keselyű talán, vagy egy sas ami aztán eltűnt a fák mögött.

Kimentem a verandára és fölvettem a Fekete Macskát, simogattam és nyugtattam. Először szánalmasan nyávogott, aztán egy idő múlva elaludt, én pedig visszatettem a kosarába és fölmentem aludni. Másnap reggel alvadt vérfoltokat láttam a pólómon és a nadrágomon.
Ez egy héttel ezelőtt történt.

A lény, amit éjszaka láttam, nem jön el minden nap, de legtöbbször igen: látjuk a macskán az új sebekből és a szemeiben csillogó fájdalomból. A bal mellső mancsát már nem tudja használni, akárcsak a jobb szemét.

Eltűnődöm, vajon mivel érdemeltük ki a Fekete Macskát. Vajon ki küldhette? És önző, riadt módon azon tűnődöm, mennyi ideje van még hátra

11:40 du.  
Anonymous noir said...

ha regisztrálsz a képregeny.net-re akkor ott találsz elég sok sandman képregényt, ami baromi jó, meg nekem megvan a tükör és füst novellás kötet, meg az amerikai istenek könyv.

11:43 du.  
Anonymous Idus said...

A szokatlan látószögek mindig érdekessé teszik a jól ismertnek hitt dolgokat is, pláne egy ilyen történetet...
Én is épp ezt a novellát olvastam fel Theiának esti mese gyanánt, a hangulathoz megfelelő előadásmódban persze, amikor egyszer nála aludtam :) Szegény Tükör és füst meg azóta is várja, hogy visszakerüljön a volt barátomhoz, de nem tudom rászánni magam, hogy megszabadítsam a sok-sok préselt virágsziromtól és színes falevéltől, amivel teleszedtük...
Hajh... Gaiman jól ír, nagyon jól, de valahogy úgy vagyok vele, mint Ciorannal (igaz, ő más műfaj): nagyon magával tudnak ragadni a gondolatai, de éppen ezért igyekszem magam tisztes távolban tartani tőlük, mielőtt még elhiszem neki, hogy ilyen a világ.

:)

10:58 de.  
Anonymous noir said...

na én ezért nem adom oda senkinek a tükör és füstöt.
mert én is tutira lenyúlnám :)

12:04 du.  
Anonymous dzso said...

noir baby, kölcsönadod a tükör ésfüstöt? :)))
:P

7:08 du.  
Anonymous noir said...

hörrrg

9:46 du.  
Anonymous dzso said...

trrrrrrrrrrrrr :)

6:05 du.  
Anonymous noir said...

na ez azért dúrva volt dzsófi neis haragudjál...

4:16 du.  
Anonymous NaphozHolddal said...

:DDDD
a tükör és füst nálam is kölcsönkönyv..évek óta :DD
volt egy netes oldal, "virtuális pokol",hasonlóan jó novellák voltak rajta,de most látom (mivel ajánlani akartam),hogy már nem létezik..kár..

7:32 du.  
Anonymous Idus said...

Juhéjjj, megkaptam tőle örökbe a Tükör és füstöt!! :D
Megvette újra magának.. :P
Dzso, ezek szerint még lehetett kapni mostanában... de ha nem, tőlem most már kölcsönkérhető :)

8:38 du.  
Blogger darkplant said...

A Tükör és füstből a megjelenése óta kb. 12 példányt vásároltam a használtkönyveseknél. Volt, ahol a turkálóból mentettem ki, de volt, ahol ismerték az értékét és 2000 volt az ára. Minden egyes példányt jóbarátaimnak adtam saját megjegyzésekkel.

3:13 du.  
Anonymous noir said...

jól hangzik :)

12:27 de.  
Anonymous Névtelen said...

olvassa el az egesz blog, nagyon jo

8:24 de.  

Megjegyzés küldése

<< Home