Még Azelőtt

És az út mentén volt egy kis patak, a partja úgy emlékszem telis tele fákkal, és az árnyékuknál heveredve szabadjára engedtem a titkokat..
Az ég valószerűtlenül kék volt azon a nyáron, lusta felhők gomolyogtak el és nem feltétlenül létezett más hely a világon – legalább is én azt éreztem akkor.

A titkok a patakba zuhantak a kavicsok közé.
És nem volt semmi más már nálam amit utánuk küldhettem volna, de..

A réten túl létezhetett valami erősödő csaholás a vadvirágok mögé bújva, de nem mertem arrafelé nézni, mert mi van akkor ha észreveszem azt a valamit ami körülöttem, a titkok közelében ólálkodik miközben ők védtelenek már, mióta kikerültek az oltalmam alól.

Egy öreg varázsló lakott a dombon, nagyszakállú torzonborz alak, szivárványszínű köntösében sétálgatott göcsörtös botjára támaszkodva, és mindig mikor meglátott integetett nekem, és olyankor a tér vagy az idő valahogy megváltozott, apró rezgések és hullámok fodrozódása mindenfelé..

Egyszer jártam a kunyhójában.
Telis tele volt limlomokká fakult kincsekkel, talizmánok sokasága lógott egy fogason, és csak álmokban létező szörnyetegek koponyái porosodtak a falakon, mikre ezernyi rúnát és misztikus szimbólumot festettek, és megkopva várták a pillanatot hogy valaki kimondja életre keltő titokzatos litániájukat, mit egykoron még Atlantisz setétlő erdeiben alkotott meg valaki, akire már csak az óceán mélyén nyugvó kövek emlékeznének, ha nem lennének halottak a rájuk nehezedő hínárok nyirkos súlya alatt.

De aztán elmúlt a délután, és a pillanat is.

Ott hagytam a patakban a titkokat.
Nem volt többé szükségem rájuk. Talán soha nem is volt.
Néztem ahogyan a réten végig húzza az ujjait a szél, és meghajlanak láthatatlan akaratának. Akkor még nem volt nevem, de sejtettem hogy ki lehetek.
Lépéseket tettem egy ösvény felé, ami remélhetőleg az Útig is vezethet.

Minden. Olyan. Régen. Volt. Már.
Még azelőtt…