csütörtök, április 01, 2010

Zajongva

Tornyait ismeri föl a nem-városoknak, és összébb húzza magán a kabátot, mert olyan hideg van, lopakodó szellemek a járókelők, és a sikátorok mélyén bejáratot talál Metropoliszba, falfirkák borítják a házak oldalait, amik titkos jelszavak és útjelzők, kóbor macska dögöt eszik egy szeméthalmon, és valami bűzt sodor felé a szél, mi tegnapelőtt még Ternedull opálligeteiben kóborolt, rubintként bíborló szőlő lugasok között. Valami összetört az évek múlásával, és egyre sötétebbé vált mint a szemek alatt a foltok, ahogyan elszöktek az évtizedek. A fiatalság megerőszakolva hever valami húgyszagú bodegában, és tini lányok combjait bámulja ökölbe szorított kézzel, füstöt fúj ki az orrlyukán, és mormog valamit, hogy hazafelé tartva baszásról és kéjről álmodjon, keze ügyében egy boros üveg, és összerándul az arca ahogyan veri görnyedt hátát az eső. Zajongva üvöltő szerelvények vonyítva húznak el a peron mellett, műanyag pohárból iszik valami langyosat, ujjai között parázsló cigaretta feszül, valami elveszik a síneken túl, és valami más érkezik, olyan ábrándokat kápráznak szemei, mit még ő sem érthet, elsétál egy templom romja mellett, isten már nem lakik itt, de annyira sem méltatja a helyet, és annyira sem érdekelt a dolgok jelenlegi állásában, hogy hamarosan, szürkeség meg fakóság, meg az a kínos érzés mikor átázott ruha tapad, a nyirkos időjárás, inkább mint a messzi nyár, semmire sem emlékszik a novemberből, napsugarak érkeznek felé a távoli űrből, a horizont lángra lobban, ahogy úgy áll és a tavaszt szemléli ami közben előbújt, és nem érti hogy miből csírázhat ki ez az őrület…