Névtelen

Sokszor elképzelek egy lányt.
Ahogy gubbaszt a szobájában. Csöndben, számomra névtelenül.
Szomorú szemeiben a fagyos csillagok fénye tükröződik, karjait maga köré fonja. Ott a sötétben.
Egyedül. Mint én is.
Fura belegondolni hányan tehetik ugyanezt ezen az estén. Hány szomorú fényű tekintet szegeződik a felhős égre, hány ajkat hagyhat el egy keserű sóhaj. Hány ember meredhet maga elé ennek a Szeptemberi nap végén, és hányan vágyódnak egy csókra, vagy egy kósza, futó érintésre.

A hideg este bekúszik a rosszul szigetelt ablakon, megborzong a Névtelenlány, és még jobban összekuporodik a sarokban.
A zene körül lengi, megérinti hófehér bőrét, ő megremeg picit.
Aztán sóhajtva cigarettára gyújt, és figyeli az ujjai közt ragyogó apró fényt. Csöppnyi melegséget a hideg szobában.
Majd elnyomja a párkányon csikket, és a sötétbe pöcköli.

Csend veszi körül, és sötét árnyak.
Ágyba bújik, és erősen szorítja magához a takarót, mint valami képzeletbeli szeretőt.
Lehunyja szemét, és elmerül Morpheus birodalmában.

A Névtelenlány.