Múltidéző

Megfogadtam ma, hogy nem olvasom H. blogját.
Aztán, persze csináltam ilyen „na jó most utoljára” dolgot. Fölrakta a rólam szóló privát bejegyzéseit, mikor április környékén találkozgattunk.

Egy hónappal ezelőtt zokogtam volna rajta.

Jól esett, amiket írt nagyon, még így utólag is, és nem örülök, hogy ezt történt, de képtelen voltam dönteni, és képtelen lettem volna „igent” mondani, mert egyszerűen féltem.
Sajnálom, hogy akkor nem kezdtük újra, és bánom nagyon.
De már nem emésztem az ilyen „mi lett volna, ha” dolgon magam, és most hogy olvastam ezeket a postokat, nagyon megszerettem.

A szerelem, a kínzó, és fájdalmas elmúlt, és szerencsére nem gyűlöltem, vagy utáltam meg, hanem megszerettem.
Ami lehet, hogy nem kölcsönös, és valószínűleg utál, mint a szart, amit teljes mértékben megértek.
Szeretnék még egyszer találkozni vele, és nem egy új esély miatt, hanem, hogy elmondhassam neki az én szemszögemből, őszintén a dolgokat.
Nem megbocsátást, nem barátságot, nem egy újrakezdést akarok tőle, hanem egy őszinte beszélgetést.
Ennyit csak.
Nem tudom hogy megvalósul-e ez a dolog, mert nem hinném, hogy keresni fogjuk egymást, de rábízom a sorsra.