A Bukott Angyalok etetése tilos!

Üres tekintetű szürkébe burkolt ember tömeg, az ódon keleti blokkot idéző házfalak között, aztán elmúlik ez is.
Csak én vagyok, és figyelem égbe nyúló acél szárnyait. A délelőtti tompa lüktetés a fejemben, valami sötét és magasztos hangulatot szülve telepszik rám, és állok ott; figyelem, hogy talán mond valamit, de semmi…semmi nincsen, én tovább megyek, befészkelem magam a villamos ülésébe, és zötyögök valami ismeretlen, sosem tudott cél felé.

Számít valamit ez az egész?

A tudatlanság mártírjai állnak a peronon, sodort cigit szívva, eső cseppekkel a kabátjukon, van megint valami megfoghatatlan, de még mielőtt rájöhetnék mi az, csak a szőke fürtöket bámulom magam előtt, aztán a hűvös ablaküvegnek szorítom az arcom, talán hogy átpasszírozzam magam a külvilág végtelensége felé.
A nyugodtság a nikotinnal együtt áramlik szét bennem, ez a minden-mindegy, szarok a világra állapot.

Kéne valami mindent elemésztő üvöltés, hogy utána csak rekedt és kiszáradt torokkal álljak a világ előtt, és talán elégedett lennék, de most nem érzek erőt, ami felszabadítana ettől az egésztől, csak a tompa lüktetést érzem, meg az őrült dub-ot, de ez nem én vagyok, még képtelen vagyok átlényegülni, valami olyanná amivé mindig is szeretnék.